Olvasom az MTI híradásában, hogy az ópiumhasználat 3300 éves nyomaira bukkantak a mai Izrael területén, ami az eddigi egyetlen bizonyítéka annak, hogy pszichoaktív kábítószert fogyasztottak a térségben. A kutatóknak még azt is sikerült megállapítaniuk, hogy a korabeli cuccot a mai Törökország területén termett mákgubókból nyerték ki, a tárolására használt cserépedényt pedig a mai Cipruson készítették, ami – idézem – „kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokra és a pszichedelikus szer fontosságára utal”. Magyarán a bronzkori dílereknek iszonyúan megérte, hogy elképesztő távolságokat tegyenek meg az áruval, ami nemcsak „a pszichedelikus szer fontosságára”, hanem az árára is utal: vélhetően nem a köznép, hanem a korabeli elit tagjai téptek be tőle.
Őszintén szólva nem vagyok meglepve ezen a híren. Sőt, a kutatók csodálkozásán csodálkozom. A kutatóknak ugyanis – írásos feljegyzések hiányában – egyelőre nem világos, hogy miféle szertartást végezhettek az ópiummal, úgy vélik, hogy vagy a halottaknak ajándékozták vagy a papok használták halotti szertartásokhoz – az anyag ugyanis egy későbronzkori temetőből került elő.
Nos, ha lehet egy tippem: a messzi földről utaztatott, drága cuccot eleink hülyék lett volna a halottaknak csak úgy „odaajándékozni”. A nagy frászt. Valahogy nekik is el kellett viselni a későbronzkor társadalmi viszonyait, a veszekedő asszonyt, a hülye főnököt, a kaja megszerzésével járó mindennapi vesződséget, szóval a későbronzkori ember is mindent megtett azért, hogy a korabeli valóságtól eltávolodjék egy olyan isteni szférába, ahová nem követi őt sem veszekedő asszony, sem hülye főnök, s ahol nem értelmezhetők a kaja megszerzésével járó mindennapi vesződségek sem.
Nagyon meg tudom érteni őket – még ha én magam nem is támogatom a kemény drogok fogyasztását.
Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az ópiumhasználat nyomai nemcsak a mai Közel-Keleten, hanem az ázsiai sztyeppéken is fellelhetők lennének, ha folynának célirányú kutatások a témában – elvégre abban is biztosak lehetünk, hogy az ősmagyarság tisztelt képviselői sem ellenezték a szerhasználatot. Sőt, vélhetően minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy az isteni csodaszerek életvitelszerű fogyasztását beillesszék az ősmagyar kultúra keretei közé – ugye milyen finoman körül lehet írni azt a tényt, hogy az ősmagyarok jelentős hányada a sámánokkal együtt rendszeresen be lehetett tépve…
Egyetlen szerencsénk, hogy annyira azért nem voltak bedrogozva, hogy a Duna-Tisza közénél nyugatabbra vándoroljanak – ennél a térségnél ugyanis Európában sem a magyar honfoglalás idején, sem jelen századunkban nincsen jobb hely, úgy értem, vízellátás szempontjából. Ez a vizekben gazdag medence ezer éve kincset ért, s ebben a században is kincset fog érni, mert ahhoz igen-igen nagy szárazságnak kell lennie, hogy a Duna és a Tisza vízgyűjtő területe elapadjon.
Szóval mákunk volt, mákunk van és remélhetőleg: lesz is mákunk! Mert valahogy el kell tudni viselni azt az őskáoszt, ami reánk köszönt…