Együtt a család. A báty fogja az öccse kezét, anya a lányáét, apa mögött is megy egy kutyás ember, vállán gépfegyver, zubbonyán horogkeresztes karszalag. A család szinte minden tagja hatalmas batyut cipel a vállán, nem tudni, hová mennek, de még együtt vannak. A négyéves Staviczka 1946-ban készült rajza így emlékezett meg arról, milyen volt a háború Lengyelországban. A kilencéves harkivi Mariia képén is együtt a család: a kislány középen, fogja apja és anyja kezét, és persze velük van a kutya is. Mögöttük nem a hétfejű sárkány okád tüzet az égő emeletes házakra, hanem egy tank, amely fölött egy repülő rakétákkal lobbantja lángra a házakat. A Lengyel Intézet előtt kiplakátolt gyerekrajzokon bombázó repülők, rakéták, tankok, tűzvészek, robbanások, evakuációk, menekülők, harcoló katonák, sebesültek és halottak sorakoznak, és nem film- vagy könyvélményeket, ágy alatt megbúvó mesebeli szörnyeket mutatnak, hanem azt a valóságot, amit egykor a lengyel, most pedig az ukrán gyerekek is megéltek, megélnek. „A gyermek nem katona, nem védi a hazáját, mégis együtt szenved vele” – idézi a kiállítás bevezetője Janusz Korczak lengyel orvost, gyógypedagógust, a gyermekvédelem egyik legnagyobb alakját, majd arról ír, mit is akar megmutatni: „A háború a gyermek szemében mindig ugyanúgy néz ki. Helytől és időtől függetlenül hatalmas gonoszság, a gyermek pedig mindig az áldozata. Az archív lengyel és a kortárs ukrán alkotások közötti hasonlóság megrázó.”
A varsói Újkori Iratok Levéltárából származó rajzok, valamint a Mom i see war projekt által gyűjtött képek párhuzamait tematikus csoportokba mutatják meg: harcok, család, elnyomás, ellenállás, pusztítás, győzelem-remény. A lengyel gyerekek már rajzolhattak győzelemről, az ukránok még csak a reményről. Ugyanakkor a megszállás tematikánál egy teljes tabló üres, csak képkeretek vannak a rajzok helyén. – Ez azokat a tragikus lengyelországi eseményeket szimbolizálja, amelyekről tilos volt említést tenni a kommunista rezsim idején. A szovjet háborús bűntetteket ábrázoló művek, ha meg is születtek, sosem kerültek nyilvánosság elé – mondta el Joanna Urbańska, a Lengyel Intézet igazgatója a kiállítás megnyitóján. – De az üres tablón akár más nemzetiségű gyerekek háborús rajzai is szerepelhetnének. Hiszen ők, éppen a gyerekek a fegyveres konfliktusok legnagyobb ártatlan áldozatai, ami nagyon megrázó, bárhol is történjenek háborús konfliktusok a világon.
A budapesti Lengyel Nagykövetség politikai osztályának vezetője Katarzyna Ratajczak-Sowa is arról beszélt, hogy a szomszédságunkban zajló háború nemcsak a harcoló katonák halálát és a gazdasági veszteséget hozzák magukkal, hanem az egyes emberek sorsát is érinti, és a legfőbb fájdalmat a gyerekek szenvedik el. – A gyerekek életük legszebb éveit fájdalom, szenvedés, a szülőktől való elválasztás és a halál sújtja. Nőként és anyaként együttérzek azokkal a nőkkel és anyákkal, akik elveszítették férjeiket, családjukat és hátrahagyva otthonaikat gyermekeikkel arra kényszerültek, hogy idegen országokba meneküljenek, többek között Lengyelországba, Magyarországra is. Remélem és bízom benne, hogy a háborúnak minél hamarabb vége lesz, és a menekülő ukrán anyák és gyermekeik visszatérhetnek otthonaikba. A gyermekek legszebb éveiktől való megfosztása különös kegyetlenség. Szeretném, hogy a menekülő anyák és gyermekek kitörölhessék emlékezetükből ezt a 2022-es évet.
– A második világháború után biztosak voltunk abban, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő Európában. Keserű látni, hogy azok, akiknek a nagyszülei a fasizmus ellen harcoltak, most egy nyílt népirtást követnek el az ukránok ellen – mondta Viktória Svereniak, a budapesti Ukrán Nagykövetség politikai osztályának vezetője. – Azok az ukrán gyerekek, akik élvezték a boldog gyermekkort, most árvákká és nyomorultakká válnak, meggyilkolják, megerőszakolják őket, tömegesen deportálják őket Oroszországba és Fehéroroszországba. Ezek a tények: iszonyatosan nehéz felfogni. Nemcsak diplomataként, hanem nőként és anyaként is fájdalmas ezt látni. Amikor határozottan kimondjuk, hogy nem a háborúra, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ezek a szavak nem Ukrajnának, hanem Oroszországnak szólnak. Ha Ukrajna abbahagyja a harcot, nem lesz több háborús gyerekrajz, mert nem lesz több ukrán gyerek, a gyermekeinknek nem lesz jövője, nem lesz Ukrajna. De ha Oroszország abbahagyja a harcot, nem lesz többé háború és a gyermekeink tovább élhetnek boldogan. Ezt az egész civilizált világ látja és összefogott Ukrajna mellett. Hálásak vagyunk és őszintén köszönjük mindenkinek azt az óriási támogatást, és minden segítséget, amit kapunk. Csak egy kérésünk van: tartsatok ki velünk, mert Ukrajna ki fog tartani, Ukrajna győzni fog. És Ukrajna mindig is emlékezni fog azokra a barátokra, akik a legnehezebb időszakban mellette álltak és segítették. A baráti segítség legjobb jutalma pedig az lesz, hogy a gyerekrajzok békés eget fognak mutatni, boldog családokkal, virágzó Ukrajnával az egységes, erős Európában.
A Radnóti Miklós Színház igazgatója Kováts Adél színművész felidézte, hogy a Radnóti Futótűz című előadásban egy menekült lány azt mondja a szüleinek: „ide nem ér el a háború.” – Látjuk, hogy elér. Bár mi nem élünk háborúban, de a háború mindenhova elér. Nincs emberséges háború, ez a két fogalom nem összeegyeztethető – mondta Kováts Adél, aki felidézte, mennyire megrázta a színészeket, hogy tavasszal a mariupoli Dráma Színházat annak ellenére is rakétatámadás érte, hogy hatalmas betűkkel fel volt festve a betonra, hogy ott gyerekek vannak. – A háború nem mérlegel, nem emberséges, felelőssége pedig annak van, aki kirobbantja. Nagyon ambivalens érzés volt látni ezeket a rajzokat. Egyrészt csodálatos, hogy a gyerekek a háborúban, háborús traumákat megélve is rajzolnak, valamiféle művészeti tevékenységet folytatnak, a művészetnek pedig mindig van megtisztító, terápiás ereje. Másrészt: ezek a traumák sajnos nem múlnak el, nem lehet kitörölni őket, nem olyan traumák, amiket elvisz a jó tündér. Ezt tapasztaljuk a második világháborús áldozatokkal, az akkor elhurcolt és túlélő gyerekkel, akik ma már idősek, de még mindig hordozzák magukban ezeket a háborús traumákat. Biztosak lehetünk abban, hogy a háború által traumatizált gyerekek is sok ideig hordozni fogják ezeket a megrázkódtatásukat magukban. Vannak akik azt mondják, hogy még azok a gyerekek is hordozni fogják, akik az édesanyjuk hasában élik meg a háborút. A háborúnak sajnos akkor sincs vége, amikor vége van, mert ezek a traumák velünk élnek – hangsúlyozta Kováts Adél, aki végül arról beszélt, hogy ne veszítsük el az empátiánkat.
Például érezzünk együtt a hétéves Illarijával Zaporizzsjából, aki így üzent nekünk: „Békét akarok! Azt akarom, hogy a rokonaim úgy mosolyogjanak, mint azelőtt. Biztonságos égboltról álmodom és fényes, meleg napról a fejem felett! Iskolába akarok járni! örömet és boldogságot akarok szerezni másoknak a hegedűjátékommal!”
Infó:
Anyu, én nem akarok háborút! VI., Nagymező u. 15., október 14-ig
