A gyászbeszéd a legrégibb műfajok közé tartozik. A katolikus egyházban ugyanakkor egy ideig nem mondtak gyászbeszédet, hivatkozva annak protestáns jellegére. A reformátusoknál a XIX. században még meglehetősen hosszú temetési beszédeket mondtak, ennek egyik része igemagyarázat volt, a másik pedig az elhunyt magasztalása. Később inkább az igehirdetésre helyezték a hangsúlyt, kevesebb szó esett az elhunytról, s a vigasztalás, az evangelizálás lett a cél. Egy a Theologiai Szemlében megjelent írásban epésen jegyezték meg: a gyászbeszédben „a legnagyobb őszinteség és a legnagyobb hazugság egyaránt helyet kaphat”. (Márai Sándor Halotti beszédéből arról “értesülhetünk”: „És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet”...)
A gyászbeszéd az egyik legnehezebb műfaj: nem könnyű megtalálni az arányokat. Minden gyászszertartás legnagyobb kockázata, hogy a giccs a valóságos tragédiával ötvöződik, ami egyfajta őszintétlenséget tükröz a dráma pillanataiban. Nem egyszerű elegyíteni az elhunyt portréját, a személyes élményekkel. A gyászbeszédet tartó sokszor elragadtatja magát és nem az eltávozottról beszél, hanem saját magáról. A gyászbeszéd évtizedekkel korábban is vitákat gerjesztett, Ignotus például már a húszas években a műfaj haláláról tett említést.
Kaiser László író, költő, dramaturg, a Hungarovox vezetője új kötetében is igazolta sokoldalúságát, hiszen a Sorsokban könyvek, könyvekben sorsok című munkájával bizonyította, ez a műfaj is a kisujjában van. Amint az ismert irodalomtörténészről, Ferenczi Lászlóról szóló emlékezésében írta: „visszaadta valamiknek a méltóságát, amik manapság méltatlanul retirálnak…” Kaiser László a műfaj méltóságát adja vissza könyvében. Több ismert személyiségről elhangzott visszaemlékezését olvashatjuk a műben, emellett laudációkat és köszöntéseket is találhatunk benne.
Infó
Kaiser László: Sorsokban könyvek, könyvekben sorsok. Hungarovox, 2022.
