A miskolciak megint megmutatták. Hétfő reggel több mint ezren, pedagógusok, tanulók, szülők gyűltek össze a 2016-os országos tanár-diák tiltakozásokat kirobbantó Miskolci Herman Ottó Gimnázium előtt, majd vonultak végig hosszú sorban a városon, hogy a középiskola volt igazgatóhelyettese mellett tüntessenek, akit azért mentettek fel pozíciójából, mert polgári engedetlenséggel tiltakozott a pedagógusokat kizsákmányoló rendszer ellen. Tüntettek azok ellen a vezetők ellen is, akik kirúgással fenyegetik az élhetőbb fizetésért, jobb munkakörülményekért és oktatási rendszerért kiálló tanárokat, miközben maguk milliós jutalmakat vágnak zsebre.
A polgári engedetlenségi akciók több iskolában a fenyegetések ellenére is folytatódnak, a szakszervezetek pedig ütemezett sztrájkot hirdettek, szerintük ugyanis ez a kormány “továbbra is csak az erőből ért”. Ugyanakkor - nem lekicsinyelve a megmozdulások jelentőségét, a tiltakozó akciókban résztvevők bátorságát - felvetődik a kérdés: hol van az az erő, amely meghátrálásra, az oktatási problémák valódi megoldására kényszeríthetné a kormányt? Az egyik legnagyobb gond az egyre súlyosbodó tanárhiány, ami nem csak az iskolai munkát nehezíti meg. A polgári engedetlenség, a sztrájkok, a tüntetések is híján vannak elkötelezett, a hivatásuk becsületéért, az oktatás és diákok jövőjéért aggódó, küzdeni hajlandó “tanerőknek”.
Az év eleji tanársztrájkban mintegy 27 ezren vettek részt. Hol volt a többi 120 ezer pedagógus? Féltek, esetleg mindennel elégedettek? Előbbiről többször hallottunk, utóbbiról egyszer sem. Egy tanár sem állt még ki, hogy elmondja, a mostani rendszer maga földi paradicsom tanárnak, diáknak, szülőnek. Vagy fásultak és abban bíznak, úgysem lehet rosszabb? Sajnos mindig lehet rosszabb. Különösen, ha egy szót nem szólunk miatta.