Mihail Gorbacsovot szombaton helyezik nyugalomra a moszkvai Novogyevicsi temetőben, 1999-ben elhunyt felesége, Raisza mellé, nem messze Nyikita Hruscsov híres, fekete-fehér márvány síremlékétől. Ernszt Nyeizvesztnij szobrászművész alkotása a leváltott pártfőtitkár ellentmondásos életútját és megítélését jelképezi. Az utóbbi szempontból Gorbacsov is valami hasonlót kaphatna. Akárcsak Hruscsov, ő is megpróbált lazítani a rendszeren és neki sem sikerült – ezt a második kísérletet a Szovjetunió már nem is élte túl.
Vlagyimir Putyin szerint ez volt a XX. század legnagyobb tragédiája és Oroszországban sokan igazat adnak neki. Az ő szemükben Sztálin jó volt, mert megvédte, egyben tartotta, sőt, bővítette a birodalmat, Gorbacsov pedig rossz, mert hagyta széthullani. Nekik mellékes, jó-e abban a birodalomban élni vagy sem, még az is, hogy van-e mit enni. Mazochisztikusan ragaszkodnak a minden kínt és nyomorúságot kibíró orosz ember illúziójához. A lényeg a birodalom. A mostani neoszovjet politika a kedvükre tesz, a cinikus imperializmus természetes társa, az „önfeláldozó” szenvedés pedig jön vele, elmaradhatatlanul.
Egészen másként emlékeznek Gorbacsovra az „elengedett” Közép-Európában. Realista orosz történészek hiába mondják, hogy a 80-as évek második felére egyre reménytelenebbé vált a szovjet befolyási övezet megtartása, ez manapság istenkáromlásnak számít, hangjukat különben is elnyomja a dübörgő nacionalizmus. Az ukrajnai háború mutatja, mi lett volna, ha akkor egy Putyin-szerű vezető áll a Szovjetunió élén: sorozatos népfelkelések, halál és pusztítás.
De nem csak mi voltunk a tisztességes politika haszonélvezői, hanem az oroszok is, akik a következő két évtizeden át történelmük során először beszélhettek és érezhettek szabadon. Évszázadokon át azzal etették őket, hogy félniük kell a külvilágtól, s végre megnézhették, milyen is Európa, ahová titokban mindig is vágytak. Mégis, amikor Gorbacsov 1996-ban indult a szabad elnökválasztáson, csak a szavazatok fél százalékát kapta. Az utókor hálásabb lesz.