Irota csendes, szép kis falu a Cserehátban. Takaros görögkatolikus temploma a falu feletti dombocskáról szemléli az ölelkező, festői tájat.
A falu közepén patak csobog, mint minden ilyen felvidéki zsákfaluban, ahonnan csak egy irányba lehet közúton közlekedni. A másik irány a hegyoldal, az erdő. Erdő, ahová a fonott háti kassal felszerelkezett falusiak gombát gyűjteni járnak, mert többek között ebből élnek. Az ilyen zsákfalu ugyanis egyfelől Isten áldása, másfelől meg nem. Isten áldása az olyan városlakó embernek, aki alkalmanként látogat oda, és élvezi a csendet, a tiszta levegőt, a patakot, a városi nyüzsgés hiányát, egyszóval mindazt, amiben évszázadokkal ezelőtt még volt részünk, ma már azonban alig. Mert Irotán még erdei iskola is van, ami arra jó, hogy a városi ember gyerekét ráébressze és megtanítsa valamire. Ráébressze arra, hogy mi az, amit a városban nélkülöznie kell, amit itt megtalál, ami megtaníthatja arra, hogy azt a valamit, amit természetnek nevezünk, hogyan kell megismerni és megbecsülni.
Másfelől meg nem: hiszen a falut elkerülik az utak, a közlekedési érdeklődés, a befektetők, az iparosítás, egyszóval a pénz kiváltotta merkantilista nyüzsgés, amiből ott csak munkanélküliség terem. Ugyanis Irota az anyatermészet része. Még ma is!
A falu fölött gömbölyödő dombon mosolygó templomocska előtt szépen megfestett idegenforgalmi tájékoztató táblát olvashatni. Ebből az derül ki, hogy ez a vidék – csakúgy, mint a többi is ezen a tájon – a Rákócziak birtoka volt, és a falu körüli dombokon levő erdőkben annak idején tízezer sertés makkolt. Ez az információ megrendített. Tízezer sertés? És makkolt? Akkor ezek a sertések nyilván ridegtartású mangalicák voltak. Ezeket a kondákat kora tavasszal kihajtották a tízezer hektáros erdőségbe, mert ennyi disznónak ennyi kell, és Miklós napjáig (december 6.) be sem jöttek. Túrták a földet, ették, amit találtak, makkot, gyökeret, gombát, pajort, miegyebet. És télen, Tamás napján (december 21.), húst adtak cserébe. Elképesztő!
A mai állapot is elképesztő. Ma ugyanis a falu körül kopárak a domboldalak. Rajtuk rissz-rossz minőségű földeken szántóföldi művelés látszik. Aminek nagy haszna nem lehet, hisz ennek a tevékenységnek országunk más helyein sokkal jobb körülményei vannak, és ott is nehézségekkel küzdenek. Az erdőket ugyanis kiirtották. Kellett a fa tüzelőnek, házépítésre, esetleg papírnak. De a művelet egyirányú maradt. Csak a kivágás, de nem a telepítés.
Elgondolkoztam: mi lenne, ha ma is annyi volna itt az erdő, hogy tízezer sertés makkolhatna. Hát először is, volna tízezer mangalica, ami már önmagában is valami csuda jó dolog. Emellett azonban volna egy hatalmas erdőség, aminek számos előnye adódik: a dombok megmenekülnének az eróziótól, hatalmas mennyiségű faanyaggal lennénk gazdagabbak, ami jó anyagellátást biztosítana a hegyaljai kádár mestereknek (már ha a tölgy kocsánytalan), temérdek erdőjáró turista látogathatna erre a tájra, gombából és erdei gyümölcsökből ipart lehetne teremteni, a sok erdei vad a vadászok seregét csalhatná ide, és legfőképpen a környék mikroklímája is megváltozna. Sokkal tűrőképesebb lenne, sokkal jobban csillapítaná az ingadozásokat, nem is beszélve a mai energiaválságos időkben igen hasznos fatüzelés lehetőségéről. És mindez mennyi munkaalkalmat adna!
Szóval ültessünk fát! Sőt fákat! A faültetés ugyanis valami olyasféle dolog, mint a teremtés misztériuma. Létrehozunk egy új életet, ami majd a javunkat szolgálja, amit magunk nevelünk, és ami később bennünket segít. Azaz hosszú távú befektetés, stratégiai beruházás. Vagyis értékteremtés!
A faültetés persze jelképi értelmű kifejezés. Jelképezi mindazt a tevékenységet – az ilyen irányú gondolkodást is beleértve –, amely a jövőt szolgálja. Azt a jövőt, amit már nem magunknak szánunk, hanem gyermekeinknek, unokáinknak. A hosszú távú gondolkodást. Ami nem könnyű dolog: azt jelenti ugyanis, hogy ilyeténképpen le kell mondanunk az azonnal hasznosuló jövőről. Aki erről nem mond le, az a fakivágást választja. Aki erről képes lemondani, az a faültetést.
Magyarország és Európa történelme folyamán sokszor választották eleink a rövidtávú megoldást. Kivágták a fákat, kiirtották az erdőket, hogy faanyagot és termőföldet nyerjenek. Az eredmény: leomló hegyoldalak, lepusztuló, gyenge termőföldek, árvizek, iszaposodó folyómedrek, éghajlatváltozás. Lecsapolták a mocsarakat, hogy termőföldet nyerjenek (Hanság, Ecsedi láp, Szernye mocsár, stb.). Eredmény: rossz minőségű termőföldek, hatalmas műtrágya terhelés, halfajok eltűnése (réti-, kövi- és vágócsík, stb.), ősi kultúrák elvesztése. Szabályozták a folyókat, gátakat és vízierőműveket építettek rájuk, hogy azok hajózhatóak legyenek, a városok mentesüljenek az árvizektől és legyen elektromos energiájuk, de nem telepítettek szennyvíz tisztítókat. Eredmény: a hajózhatóság és árvíz mentesség mellett iszaposodás, eutrofizáció, halfajok eltűnése (pl. rajnai lazac, vágótok, dunai viza), sőt az ivóvíz bázis veszélyeztetése.
Ugyanakkor elhanyagolták az öntözőcsatornák kiépítését és a meglévők karbantartását, az öntözőrendszerek fejlesztését, a felszíni vizek megőrzését és felhasználásuk optimalizálását. Mindez csak röpke érzékeltetése azoknak a hibás döntéseknek, amelyeknek ma is tanúi, részesei és szenvedői vagyunk. De nemcsak a hibás döntéseknek vagyunk tanúi, részesei és szenvedői, hanem – főleg és legfőképpen - a szükséges és helyes döntések hiányának, azaz eredményeik elmaradásának is. Az idei aszály erre figyelmeztet!
Nagy hiba volna a már amúgy is csak kínlódó anyatermészeten újfent erőszakot tenni, engedni az állami kapzsiságnak és hozzá nem értésnek. Egyszóval ne engedjük fáinkat kivágni! Ültessünk fát!