Az MVM egyik belvárosi ügyfélszolgálati irodájában ülve akkor kezdek gyanakodni egy láthatatlan kandikamera jelenlétére, amikor az egyik tarkopasz biztonsági ember elővesz a zsebéből egy rózsaszín (!) nyelű borotvát, és elkezdi vele borotválni a feje búbját. Lassan, s biztos kézzel dolgozik. Láthatólag komoly gyakorlatot szerzett a tükör nélküli önborotválásban, mert amikor végez egy csíkkal, a baljával végigsimítja a bőrfelületet, majd megcsóválja a fejét, aha, nem tökéletes, úgyhogy még egyszer végigmegy az érintett területen, megint simít, majd bólint.
Ekkor tőlem pár méterre egy ügyfél felordít. Csodálkozva nézek körbe, mire a mellettem ülő, kb. ötvenes, mosolygós szemű asszony megnyugtat: ne izgassa magát, én hetek óta járok ide, s mindig ordít valaki. Közben az én ügyintézőm hatalmasat ásít, ami nem várt változást idéz elő a rekeszizma tájékán, ugyanis csuklani kezd, méghozzá olyan hangos, édes és cuki sikkantásokkal, amilyet még életemben nem hallottam. Ő maga is cuki és édes kis nő, és azok a kis sikkantások… Jaj, megzabálom. Elnézést kér tőlem, mire azt válaszolom, hogy nehogy abbahagyja, mert imádom ezt a hangot, s közben azt nézem, hol lehet a kandikamera. A nő csuklik tovább, mire egy újabb ügyfél kezd ordítani, úgyhogy a helyzet most így fest: két férfi ordít, egy nő sikkantgat, ketten pedig teli szájjal röhögnek. Ez utóbbiak közül az egyik az iménti ötvenes nő, a másik én vagyok.
Az egyik ügyfél azért ordít, mert elmaradása van, azt szeretné befizetni, de nem bízik az MVM-ben, s attól tart, hogy ha befizeti az elmaradásait, de közben a rezsicsökkentésnek nevezett rezsinövelés ilyen-olyan változásai miatt engedményekre jogosult, akkor a különbözetet nem fogja visszakapni.
– Uram, ne spekuláljon – mondja neki az ügyintézők vezetője, egy kedves arcú, harmincas nő, akit semmiféle ordítás nem hoz ki a béketűrésből.
– De spekulálok – ordítja az ügyfél –, mert kétlem, hogy ha bediktálom az óraállást, majd befizetem az összeget, s különbözetem keletkezik, akkor önök azt visszafizetik.
– Miből gondolja, hogy nem fizetjük vissza? – kérdezi a rendíthetetlen ügyintéző-vezető, s ez a kérdés néhány pillanatra elnémítja az ordító ügyfelet, láthatóan azon tűnődik, hogy tényleg, ezt ő miből is gondolja.
Mellettem ekkor egy negyvenes, szemüveges úr kezd ordítani, azt sérelmezi, hogy az ügyét nem is itt kell elintéznie, hanem az E-Onnál.
– Másfél hétig vártam erre a mai időpontra, közben beszéltem nem is egy ügyintézővel, és csak most mondják, hogy nem is ide kell jönnöm?! – méltatlankodik, mire az ügyintézője elnézést kér, s újra az E-Ont javasolja.
– De ezt miért csak most mondják?! – kérdezi a férfi, mire az én ügyintézőm sikkant egyet (jaj, megzabálom), és lefegyverző kedvességgel azt mondja neki: ha gondolja, mi továbbítjuk az ügyét az E-Onhoz.
– Persze, és majd kitörölhetem vele a… – de nem fejezi be. Erre az ügyintézőm sikkantva csuklik, én röhögök, a kopasz biztonsági őr pedig előveszi a rózsaszín nyelű borotvát, s érdeklődve nézi a pengét.