Az erzsébetvárosi Madách Gimnázium egykori diákja mesélte, hogy az iskolából kifelé mindig elolvasta az emléktáblát a szemközti bérház falán, még a nyolcvanas évek elején. Évekkel később, amikor visszament médiaismereteket tanítani, az első órán azt kérte a gyerekektől, a félév végére mondják meg, ki volt Gyagyovszky Emil (1881–1961). Gugli még nem volt, de könyvtár igen, és egy kis szemfülességgel puskázhattak volna a tábláról: „korai szocialista líránk úttörője, a magyar munkáskultúra harcosa”. Mégse vette észre senki.
Gyagyovszky Emil feledésbe ment, s vele Szellemidézés című verse: „Simonsits elvtárs! / Megépítjük, amire szíved vágyott! / Nem űztél csalfa, múló délibábot...”
Régóta nem idézik már a Pozitív hősök (1958) sorait: "Körültekintek. A szívem repes. / A háztetőn dalol a cserepes, / Két lány nótázva téglát hord a falhoz, / Ott más csapat egyenget és aszfaltoz. / Ez ablakot tisztít a magasban, / Amaz meg kapcsokat kutat a vasban. / A traktoros is hős itt, gépe rázza / S a rendőr, ki a szabályt magyarázza. (...) Pozitív hős – s hozzá nem apró-cseprő – / Az autók közt elsikló utcaseprő,/ A kőtörő, ki követ kőre zúz, / A nőt segítő tréfás kalauz, / Az állványos, ki míg pallót cipel, / Magasba néz, hogy ott fönn még mi kell?"
Ne szépítsük: Gyagyovszky mozgalmi fűzfapoéta volt. Egy szocdem elvtársa a századelőn még követendő például állította Ady ellenében, merthogy ő legalább érthető. Ám 1945 után sem csináltak belőle ünnepelt, hivatalos költőt. Nekrológjában „szándékoltan egysíkú” versei helyett a szocializmus ügye iránti tántoríthatatlan hűségét méltatták. Az irodalomtörténet „a Tanácsköztársaság költői” között elintézte annyival, hogy életműve „inkább csak mint történelmi dokumentum értékelhető”, nem lép túl „a sematikus tanköltészet szűk határain, a sztereotip témák közhelyes megverselésén”. Büszkesége volt, hogy Kalapács című műve Horti Sándor megzenésítésében eljutott a Szovjetunióba.
Tartozunk a vasmunkásból lett dalnok emlékének azzal: nem volt tehetségtelen ember. Klapanciáin túl szociografikus riportokat közölt a Népszavában (1904–12), például a budafoki barlanglakásokról. Fényképei a lap kalendáriumában is megjelentek. Az első világháborús hadifogságban megtanult oroszul, fordított Csehovot, Gorkijt, Tolsztojt. Horthy alatt alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Egyik kortársa szerint sokkal jobban sakkozott, mint ahogyan verselt. Sokoldalú, afféle reneszánsz ember volt, amúgy szerény, rendes pasas. Tisztességes, és annak is látszott. Mondhatunk-e róla többet?
Gyagya – a háta mögött így emlegették Gyagyovszky Emilt. Ezt a bájos részletet is az egykori madáchos diáklánytól tudom, aki miután felfigyelt az emléktáblára, kíváncsiságból utánajárt, ki volt az, aki a Barcsay utca 8.-ban élt és alkotott. Azóta számtalan hasonló kis történetet gyűjtött össze és tett közkinccsé, legnagyobb örömünkre. Lelőhelye: Magyarország. N. Kósa Judit négy év óta szerkesztőm volt e hasábokon, de mától csak a 10. oldal külsős cikkeivel foglalkozik. Köszönöm neki a közös munkát; hiányozni fog.