Már magyar voltam, de még román papírjaim voltak. A személyivel, vagy a buletinnel, ahogy nálunk mondták, semmi bajom nem volt. Én magam is úgy véltem, hogy jó ha van egy okmány, amellyel, ha kell, még magam előtt is igazolhatom, hogy vagyok. Tizenévesként kaptuk meg az akkor még kis füzetre hasonlító okmányt, előtte be kellett vinni a születési anyakönyvi kivonatot, majd volt fényképezkedés, hajigazítás, kipirultság, majd két hét múlva két idegen behozta a friss papírokat. Névsor szerint osztották ki, de engem valamiért átugrottak. Csak a végén derült ki, amikor a többiek elrohantak boldogan és felnőttesen a buletinükkel, hogy baj van az anyakönyvimmel. Kissé ormótlan javítás van benne.
Tudni kell, hogy akkoriban a hatalom már nem nézte túl jó szemmel a magyar személyneveket, s mindent elkövetett, hogy olyan neveket adjanak a szülők, amely mindkét nyelvben használatosak, de inkább román hangzásúak, így lett az Istvánból Stefan, a Péter Peter ékezet nélkül. Az átírhatatlan Attila, Csaba, Emese szóba se kerülhetett. Csakhogy Szucsáva megyében, Moldova színromán szívében nemigen tudtak erről, hiszen ott nem is nagyon volt szükség rá, ám nem nagyon hallottak a Zsigmond névről sem. Be is írták gond nélkül, csak rosszul. Amikor apám szólt, rájavítottak. Ez szúrt szemet tizenpár évvel később. A Sigismunddal biztos nem lett volna gond, de a javított Zsigmond felkeltette az éberségüket. Új anyakönyvet kellett kérni, volt némi dühödt levelezés, tán csubuk is (a lekenyerezés tárgyai: szappan vagy cigaretta), aztán jó hónappal később én is megkaptam az okmányt. Büszke voltam rá, mint leendő felnőttségem előrehozott bizonyítékára.
Egészen más érzésekkel viseltettem a román útlevél iránt, amit Pesten voltam kénytelen használni az első évben. Ez az okmány az én szememben már a hazugságot testesítette meg, hiszen egy az egyben egy olyan országhoz tapasztott, amelynek én csak félig-meddig voltam tagja. Sosem éreztem magaménak a fővárosát vagy a tengerpartját, a Kárpátokon túli, időben elakadt vidékeit. Ha elmerészkedtünk oda, az szinte már külföldi utazásnak számított. Külföldibbnek, mint Magyarország. De amikor Pesten elővettem a táska mélyéről a hivatalban, bankban vagy a rendőr előtt, hiába beszéltem magyarul, hiába dolgoztam már ott, kicsit mindig olyan volt, mintha lelepleződtem volna. Mintha engem is ki kellene javítani: még nem magyar.
Az a pillanat volt a legrosszabb, amikor meglátták a kezemben. Láttam már ehhez hasonló tekintetet korábban az olasz vendéglátónk szemében. Akkoriban elég rossz hírük volt a románoknak Európában, különösen amikor kiderült, hogy hattyúkat ettek a schönbrunni kastély parkjainak tavából. Az olasz házigazda ráadásul úgy hitte, mivel pesti címről leveleztünk, hogy magyar vendégei lesznek, így amikor meglátta a román útleveleket, a szemünk láttára omlott össze. Ezek gyenge visszfényeit láttam vagy véltem látni az első pár hónapban. Aztán egy nap eldöntöttem, lesz, ami lesz, de végigmegyek a visszahonosítás rögös útján, amelynek végén magyar személyi és útlevél vár. Egy egészen más ember.