– Ez a zene tele van vidámsággal, élettel, az ember mindjárt jókedvű lesz tőle! Újra fiatalnak érzem magam!
Így tört ki az öröm Bakó Józsefnéből, amikor arról kérdeztem, miért jött el a dunaszekcsői fúvósfesztiválra. A fehér nyárikalapot viselő asszony kék szeme önfeledten csillogott, ahogy átadta magát szombat délután a szekcsői művház udvarán fellépő fúvósoknak. Bakóné Mohácsról autózott el három nyugdíjas klubból ismert barátnőjével.
– Mi mindig jövünk-megyünk – mondta az évekkel ezelőtt özvegysorsra jutó asszony –, élményre vágyunk, úgy gondoltuk, ezt nem hagyhatjuk ki.
Még több mint félezren vélték ugyanígy. A fúvósfesztiválra jöttek Bajáról, Pécsről, Szekszárdról, s még megannyi helyről, hogy meghallgassák a helyi, valamint a Bátaszékről, Kaposszekcsőről, Pomázról és Szigetvárról érkező együtteseket, és nézzék a pécsi mazsorettek peckes járását, botpörgetését, combjuk kivillanását.
Időnként „vágható sűrűségű” disznótrágya szagot hozott a szél, de ez se zavart senkit.
A Pomázi Tűzoltózenekar volt talán a legféktelenebb hangulatgazda. A banda két tagja „Sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk…” című örökzöld eljátszása közben az ácsolt színpadot és hangszerét odahagyva táncba vitt a hosszú asztaloknál pogácsa és sör mellett danolászó hölgyek közül kettőt.
Amúgy – mint azt a pomáziak vezetőjétől, Halák Miklóstól megtudtam, a banda tagjai – egy kivétellel sosem voltak tűzoltók:
– Még egy gyomorégést se tudunk elmulasztani – árulta el az 56 éves Halák az öltözőben, miközben a csapat sztorizva fröccsözött.
A zenekar tagjai Budapesten és a Dunakanyar tucatnyi településén laknak, gyerekkoruk óta ismerik egymást. Amikor 2005-ben összeálltak a Dunakanyar 11 nevet vették fel (a 11-es főútról), később, hogy szponzorálásukat a pomázi tűzoltóság vállalta, nevet és egyenruhát változtattak. Azóta sujtásos, piros tűzoltó-szerkóban lépnek fel. Az együttesnek ötven tagja van, hogy mennyien adnak koncertet, annak a sisakok száma szab határt: a monarchikus időket megidéző aranytarajos drága fejfedőkből 19-re tellett, így ennél többen sosem bájolják a publikumot. Nagyon azért nem is lennének többen, merthogy mindenkinek munkahelye van.
Kolozsi László például sofőr. A három gyermekes kürtös (aki ezúttal viszont cintányérozott) elmesélte, hogy apja szerette volna, ha belőle profi zenész lesz:
– Apám is sofőr volt, de esténként zongorázott éttermekben. Tízévesen elkezdtem trombitálni, de a tanárom azt mondta, nekem a tenorkürt való, mert a trombitához túl vastag a szám.
– Ja, tényleg nagy a pofád! – bökött oda drámai hangon az egyik társ.
– Ez is igaz, ezért is nem lettem profi muzsikus, mert tizennégy éves koromban olyan okosnak tartottam magamat, hogy nem lehetett már nekem parancsolni. Bánom. A „bakakonziig”, a tiszthelyettes képzőig eljuthattam volna, és ma játszhatnék katonazenekarban. Nem keresnék annyit, mint így, de lehet, hogy mégis boldogabb lennék.
Csodálkoztam szavain:
– Ennél boldogabb? De hisz le nem hervad magáról a mosoly.
– Jó, hát boldog vagyok most is. Alig vártam, hogy itt legyek a csapattal. Pedig nincs gázsi, az a fizetség, hogy együtt lehetünk.
A banda ritkán tud próbálni, szinte csak akkor, ha már közelít a fellépés, így új nótákat betanulni nem igen marad idő. Ha végre együtt vannak, akkor megy zrikálás és az anekdotázás. Előszedik például azt az esetet, amikor a zenekar két tagjának a felesége is minden napos volt, s egyik „tűzoltó” a két asszony mögött leejtett egy cintányért. A hangos hecctől vagy tán amúgy is, a feleségeknél azonnal jelentkeztek a tolófájások, szerencsére, mindkét szülés gond nélkül lezajlott.
Arra, hogy ritkán tudnak a zenekarok próbálni, szinte valamennyi karmester panaszkodott. Rózsár Milán, a Kaposszekcsői Fúvósegyesületet vezetője szeretné kéthetente összetartani csapatát, de még az is csak álom. A zenészek már elkerültek szülőfalujukból, a 37 éves Rózsár is Pécsen él, egy árnyékolástechnikai cég műszakvezetőjeként, a többi tag meg Budapesten, Veszprémben, Győrben. Egyikük meg Münchenből, az ottani színház zenekarában első trombitás. A többiek amatőrök, Rózsár Milán is autodidaktaként vette kezébe trombitát, szolfézst nem tanult. Nézte a kottát, közben a fülébe fújták a dallamot tenorkürttel, s ő összerakta a látott és hallott dolgokat, így tanult. Később eljárt egy trombitáshoz, és képezte magát, kottaolvasásból is.
Attól még, hogy a fúvósok többsége nem végzett zeneiskolát, és akad közöttük hallás után tanuló naturista, a zenekarok fogadtatása a falusi, kisvárosi fellépéseken átütő.
A legnépszerűbb számok mindig azok, amelyek a refrénjét szövegtudás nélkül is dúdolni, a ritmusát meg tapsolni kell. A 73 esztendős Bauer Imre az egyik ilyen nótánál nem elégedett meg a tapssal, két-két ujját a szájába nyomva önfeledt gyermekként füttyentéssel adott fílinges háttérzenét.
– Ezt kellett tennem – tárta szét karját az egykor kőművesként dolgozó, kaposszekcsői férfi. – Nekem ez a zene a véremben van. Sváb vagyok, az őseim is ezt a zenét szerették, és én is ezt hallgatom apró korom óta. Én nem zenéltem, a két gyerekem viszont igen, ők most is benne vannak a falu fúvószenekarában.
A falusi fúvósegyüttesek jelentős százaléka svábmúltú településekhez kötődik, ezért a cseh eredetű, de német területen kedvelt polkák játszása karakteres eleme műsoraiknak (a dunaszekcsői fesztivált is a falu és a helyi német kisebbség önkormányzat rendezte). A mai bandák repertoárja gazdag, és túlmutat a sváb gyökereken. Játszanak indulókat, katonadalokat, popzenei-, operett-és musical-átiratokat, magyar nótákat, rockot, mulatóst, filmzenét, sőt, néha még népszerű operaáriákat és szimfóniamotívumokat is.
A dunaszekcsői Stiegl László és felesége, Erzsébet is szereti ezt a sokoldalúságot, és nem hagynák ki falujuk fúvószenekarának egyetlen koncertjét sem. A 67 esztendős asszony három éve nem tud járni, ezért elektromos motorral gurult a fesztiválra.
– Átestem több mint 30 csipőműtéten, de hiába – vallja meg Erzsébet, miközben ránctalan arcán felhőtlen a mosoly. – Azt szoktam mondani, hogy engem ráktól a mákig minden elért, a mellemet is le kellett vetetnem. De nem adom fel, teszem a dolgom. A kertünkben a stokedlit odébb lökve kapálok, megtermelek minden zöldséget. Állandóan sütök-főzök, még a szomszédjaimnak is. Közben megy a zene. Két lányunk, négy unokánk és egy dédunokánk született, az egyik unokám szerint én még az ágyban is táncolok. De a fúvósoktól a legjobb a hangulatom. Egykor rájuk táncoltam, ha buli volt, mi bírtuk a legtovább a férjemmel. Ötven éve volt az esküvőnk, akkor is szekcsői zenészek muzsikáltak nekünk, de nem a mostaniak, hanem az ő apjuk, nagyapjuk.
A fúvós zenekarok ma is mennek zenélni esküvőkre, de általában csak az utcai menetet vállalja a banda. A lakodalmas bulikba már csak néhány tag megy el, és a csapat kiegészül énekessel, gitárossal, billentyűssel.
– Ha összefutok valakivel, akinek az esküvőjén játszottunk, egyből elmondja, hogy azóta mi történt vele és a feleségével, hány gyerek született, ők hol tanulnak, a család hol nyaral. Hiába telt el akár 15-20 év, megosztják velem – mondja Rózsár Milán.
Általános tapasztalat, hogy ha egy falunak van egy fúvószenekara, a helybéliek mindig szeretettel gondolnak muzsikusaikra. Szép emlék és közösségi élmény minden koncert, falunap, utcabál, szüreti mulatság, lakodalom és temetés, ahol nekik zenélt a banda. A kilencvenes években több mit tíz baranyai falunak volt olyan polgármestere, aki a helyi zenekarban muzsikált. Akkoriban a falubelieket faggattam erről, és elismerték, hogy azért szavaztak a zenész jelöltre, mert jó volt felidézni a bulikat.
A szigetvári Zrínyi Miklós Fúvószenekar jött a legnépesebb, 34 fős csapattal a fesztiválra. Ezt az együttest 1986-ban alapította a pozanos Deichler András. A banda a tagjai a Deichler által igazgatott szigetvári zeneiskolából verbuválódnak, a diákok 3-5 év tanulás után léphetnek be a csapatba. A volt diákok is maradhatnak, így vannak a bandában harmincasok és negyvenesek is. A zenekar rendkívül fegyelmezetten muzsikál, tőlük a mulatós elemek idegennek tűnnek, ugyanakkor gyakran bocsátkoznak szélsőséges akciókba. A szigetvári vár 1566-os török ostromának 450. évfordulóján a zenekar egy, a Balatonon úszó hajón, 23 kikötőben megállva tartott koncerteket, s ez az út épp 1566 percig tartott. A magyar rekordként bejegyzett akció célja – a várvédők előtt főhajtás mellett – a fúvószene népszerűsítése volt. Amiképp az is, hogy tavaly nyáron busszal két napon át körbejárták a szigetvári járás 46 települését, és mindenütt tartottak egy negyedórás koncertet.
– Ezek a hülye ötletek belőlem jönnek – mondja Deichler András –, de a gyerekek szeretik ezeket a kalandokat. Voltunk több olyan faluban, ahol addig még sosem hallottak fúvószenekart. Talán ez is elindít valamit.
