Az egyik leghitelesebb – sine ira et studio – Orbán (Fidesz) könyvet az elmúlt ötven év legjobb magyar szociográfusa, a Népszabadság egykori nagyszerű riportere, Pünkösti Árpád vetette papírra (Szeplőtelen fogantatás, 2010.). a másikat meg a színésznőből lett kiváló és engesztelhetetlen, a lopott Orbán-vagyonok után oknyomozó, sajnos már szintén halott Ferenczi Krisztina (Narancsbőr, 2014.). Aztán csak a sok nagyot mondó, hatásvadász önismétlés.
A 2010-es évek második felében autójával bepöfögött hozzánk egy fiatal lengyel író, körülnézett a pusztán és Jack Kerouac szellemében végigcsavarogta a Felvidéken és Erdélyen át a szerb Balkánig Kárpátia településeit, különös tekintettel a mi kis városállamunkra. A szájában többnyire ott lógott a spangli – egyebekről ne essék szó –, hogy egy kicsit délibábosra színezze a posványszagú politikától sújtott magyar vidék sokszor dögletes unalmát. Többször letért az M1-ről, hogy megálljon a magyar miniszterelnök felcsúti skanzen házánál, átellenben a futballmániás nemzetvezető maga kitalálta, közpénzből kivitelezett Makovecz-stílúsú fociszentélyénél, amiben éppen kétszer annyian férnek el, mint a kis Fejér megyei falucska összlakossága. És tetszett neki! Ahogy őszintén lenyűgözték a Kárpát-medence általa szemrevételezett Makovecz-templomai is. Csakhogy, és minden függő ettől fél, ha hirtelen lejön a szerről, brutálisan verte hátba Valóság nagybátyánk. Na, ez történt Ziemowit Szczerekkel is. A csíkszeredai templomnál egyszer csak rádöbben a rágyújtani elfelejtő szerző, hogy meztelen a király, a Makovecz-építmények nem egyebek, mint csicsás giccsparádék. Na, ja, stimulálók nélkül nehéz átélni a nemzeti ornamentika fenségét, bebarangolni a kilátástalanság és abszurditás nekünk rendelt Via Dolorosáját.
Persze Szczerek már nem az ősbeatek, inkább a gonzó atyjának, Hunter S. Thompsonnak, még inkább az egyik legzseniálisabb külpolos újságíró, egykor szintén a Rolling Stone magazin munkatársa, a 74 éves korában idén februárban meghalt P.J. O’Rourke szatirikus stílusát és pimaszságát idézi (lengyelül több könyve is megjelent, magyarul egyedül a Vakáció a pokolban olvasható). Szörnyű, hogy ebben a kis recenzióban mindenki, aki számít, halott már!
Nem véletlen, hogy rólunk érvényeset többnyire nem a „Hortobágy poétái” (leszámítva a kolosszális Ady Endrét) írtak, hanem idegenből ideszakadt „gyüttmentek”, mai kormánypárti műszóval migráns átutazók. Gondoljunk csak a török hódoltsági idők nagy krónikására, Evlija Cselebire, de akinek volt szerencséje olvasni a BBC kitűnő tollú magyarországi tudósítója, Nick Thorpe két remek opuszát, a Dunáról, majd az 2015-ös menekültválságról, az tudja, miről beszélek. Hiába, ahhoz hogy lássuk magunkat, ki kell lépnünk a Feszty-körképből, s mintegy ártatlan nézőként rácsodálkozni a nálunk évszázadok óta jeges Dunaként (de jó lenne az most, a trópusi nyárban) zajló megannyi történelmi-politikai önsorsrontó balfaszságra.
Szóval jött egy lengyel hobó és a szó szoros értelmében leírta a palettáról a komplett magyar belpolitikai újságírást, a pártszínekben hőbörgő ún. politikai elemzőket. Többet tud rólunk, mint mi magunkról. Mindent és mindenkit ismer, mindenkit igyekszik megkérdezni, sokszor olyanokat is, akik tüntető jelentéktelenségük miatt nem érdemlik meg az érdeklődést; nem rajta múlik, ha nem mindig jön össze. De ki is ez a lengyel vándor? Az 1978-ban született író, újságíró a Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa, és minő véletlen, Hunter S. Thompson lengyel fordítója. Jogot és politológiát végzett, az európai szeparatizmusok és regionalizmusok szakértője. Magyarul a mostani mellett megjelent egy kultikus, ma különösen aktuális könyve Ukrajnáról a Tipotex Kiadónál Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története címmel.
Ha én Magyar György ügyvéd és ellenzéki népfrontbuherátor lennék, tuti hogy Szczereket kérném fel legközelebb a Nagy Összeborulás sajtófőnökének.
Tavaly nyáron volt szerencsém hazánkat képviselni a Határok című, sok évtizedes film-és valóságirodalmi fesztiválon a sziléziai cseh-lengyel határvárosban, Cieszynben. Izgalmas, sajnos számomra jobbára ismeretlen lengyel, cseh és szlovák kollégák társaságában vehettem részt több száz ember vonzó szabadtéri pódiumbeszélgetéseken. Ők persze ismerték egymást, olvasták egymás műveit, de a tényfeltáró magyar írók, oknyomozó újságírók munkáiról lövésük sem volt. Érdeklődéssel hallgatták, amit a hazai viszonyokról meséltem, mindazonáltal fehér hollónak éreztem magam köztük. Akkor értettem meg, mennyire fontos a nyelv megalapozta közös szlávságuk, amiből mi alaposan kilógunk. Ahogy most az oroszok melletti sunyi kiállásunkkal feketenseggűek lettünk az általunk megálmodott V4-ekben is.
A Via Carpatia eredetileg 2019-ben jelent meg, tehát nincs benne a Covid, no meg legfőképp a két bratanki, a lengyel és magyar asztalborogatáshoz vezető putyini agresszió az ukránok ellen.
(Ziemowit Szczerek: Via Carpatia – avagy csavargások a Kárpát-medencében. Fordította Grozdits Antal. & könyvkiadó, 2022)
