Amikor hazánk még a kétfejű sas birodalmához tartozott, de már megtörtént a kiegyezés, a magyar politikai elit az úgynevezett „közjogi kérdés” csapdájában vergődött. Képviselőinek java része nem vett tudomást a valóban égető problémákról: az egyre erősödő szociáldemokrata mozgalmakban testet öltő társadalmi elégedetlenségről, vagy a nemzetiségek jogos követeléseiről. Nem. A hazai politikusok eredetileg azon a kérdésen marakodtak, vajon felirat vagy határozat formájában hozzák-e az 1848-49-es szabadságharcunkat leverő Ferenc József tudomására döntéseiket. Az okafogyott vita a dualizmus korában aztán egyéb mondvacsinált közjogi problémák kapcsán folytatódott.
Bő négy hónappal a választásokat követően felébredt az Orbán Viktor által becsapott hazai társadalom.
Magyarország történelmének ez az epizódja arról jutott eszembe, hogy a Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa (Nyuszet) nemrég közleményben követelte az Orbán-kabinettől: csak októberben vezesse be a rezsiemelést! Ugyanez a Nyuszet három hónapja még alázatos folyamodványban esdekelt az Idősügyi Tanács elnöki tisztét is betöltő Orbán Viktorhoz, a „jó királyhoz”: ugyan emelné meg jobban az időskorúak ellátásának összegét. A szóban forgó nyugdíjas érdekképviseleti szerv hangnemváltása azt sugallja nekem, hogy az alattvalói mentalitást tükröző „feliratok” korát felváltotta a határozott követelések korszaka.
Merthogy bő négy hónappal a választásokat követően felébredt az Orbán Viktor által becsapott hazai társadalom. Nem elég, hogy az április 3-a előtt fűt-fát ígérő régi-új kormányfő voksvásárlás céljából felelőtlenül elosztogatta a költségvetési tartalékokat, hosszú esztendők óta folytatott dilettáns és protekcionista gazdaságpolitikájának betudhatóan az infláció is elszabadult hazánkban. Az úgynevezett „rezsicsökkentés” parasztvakításnak bizonyult, árát mindannyian megfizetjük nemsokára a növekvő megélhetési költségek formájában. Az európai adófizetőknek pedig elegük lett abból, hogy az öreg kontinens közepén egy korrupt és autokratikus rezsim működtetését finanszírozzák; az EP nyomásgyakorlásának eredményeképpen immáron a Bizottság sem hajlandó Orbán oligarcháinak etetésére.
Mindez a „nemzet miniszterelnökének” a sara, ő azonban (mondhatnánk: természetesen) kibújna a felelősségvállalás alól. Az összes felsorolt problémát a szomszédunkban dúló háborúra keni, illetve egészen elképesztő módon a Vlagyimir Putyin nevű agresszor totalitárius rendszerét sújtó uniós szankciók számlájára írja. Orbán persze érzékeli, hogy megítélése folyamatosan romlik itthon és a nemzetközi színtéren egyaránt. Fanatikus híveinek egyben tartása érdekében rasszista kijelentésekre ragadtatja magát nyilvánosan, külhoni szövetségesei immáron egytől-egyig a szélsőjobbhoz köthetőek.
De Orbán Viktort még nem hagyta el teljesen a szerencséje. Hazai ellenzékét részben domesztikálta, akik pedig még őrzik a hitelesség látszatát, többnyire egymással marakodnak a koncon. Esetleg nemzeti sorskérdések helyett álproblémákkal foglalkoznak, miként a dualizmus korában tették azt Tisza Kálmán dzsentrikből lett mamelukjai.