A Királyok és szentek: az Árpádok kora kiváló kiállítás lehetett volna. A kiállított tárgyak lehetővé tették volna a középkori magyar királyság sok szempontú bemutatását.
Ehelyett, az ismert botrányos körülmények között a szakemberek kezéből kivéve, a kiállítás legfontosabb vezérlő elvévé a nacionalizmust tették. S bár megmaradt a tudományos alapon álló magyarázatok egy része, például a korona kapcsán az, hogy nem I. István koronája, egy alapjaiban problematikus, ferdítésekkel és öndicsőítéssel teli koncepció a kiállítás legkülönbözőbb pontjain felüti a fejét. Az ennek megfelelő feliratok keverednek a szakmailag korrekt magyarázatokkal, mintegy azok álcája alatt próbálják átalakítani az összképet, hiszen egy laikus honnan tudná megkülönböztetni, mi a valódi és mi az áltudomány. Márpedig ezek inkább a félrevezetést és nem a felvilágosítást szolgálják.
A középkori magyar királyok nem nevezték magukat Árpád-házinak, a név a XVIII. századi történetírás szülötte. Ez az elnevezés, mely azt sugallja, hogy a középkori magyar királyság uralkodói büszkék voltak pogány elődeikre és valamifajta folyamatosságot képviseltek velük, a modern nacionalisták igényei szerint, ezért önmagában is alaposan félrevezető.
A kiállítás természetesen dicsőséges színben mutatja be a „honfoglaló” magyarokat, összemosva mítoszt és valóságot. A középkori krónikások nem a valóságot rögzítették; a magyar vándorlás az őshazából megfelel a frankok trójai eredet-mondájának és egyéb korábbi nyugati mítoszoknak, végsősorban a bibliai Izraeliták vándorlásának mintájára. A vérszerződés mondája Herodotosznál fordul elő. A „hagyományra” hivatkozás, amely bőven előfordul a kiállításon, csak akkor lehetne jogos, ha a látogatóknak világosan elmagyaráznák a középkori szövegek és a tudományos kutatás eredményei közti különbséget. Az elemzés helyett használni ezt egyszerűen félrevezető, hiszen úgy tünteti fel a kitalált középkori történeteket, mint valóságot. Az irodalmi átvételek elemzése nélkül nem lehet megérteni a középkori szerzők műveit.
A kiállítás kinyilatkoztatásával ellentétben I. István nem teremtette meg „a mai értelemben vett” Magyarországot. Nagyon elcsodálkozott volna a bankrendszeren, a nemzetközi cégeken, az útlevélen, és a kedves olvasó képzeletére bízom, még mi mindenen. A középkori uralkodók mindenhol Európában hatalmukat akkora területre terjesztették ki, amekkorára csak tudták. A későbbi korok eseményei, háborúi azután sok helyen alaposan átrajzolták a határokat és jelentősen megváltoztatták a modern államok felépítését és működésmódját a középkorhoz képest.
Érdekes megoldással tüntette el szinte teljesen a kiállítás István felségjelvényének, a lándzsának eredetét, feltételezem azért, mert nem illik a tökéletes államalkotó képletbe. Bár a lándzsáról mint királyi jelvényről és I. István lándzsát ábrázoló pénzérméjéről sok szó esik, csak a kísérő füzet ‘Tudta?’ felirat alatt elbújtatott Ademar (Ademarus Cabannensis) idézetből derül ki, hogy a lándzsa III. Ottó császárhoz köthető, és azt még ez az idézet sem árulja el egyértelműen, hogy minden valószínűség szerint a császár ajándéka volt. Hiszen a birodalmi szent lándzsa - amiről úgy tartották, Szt. Móric lándzsája, amiben a keresztre feszítés egyik ereklyéje, Krisztus keresztjének egy szöge van - másolata volt. Azt pedig sehol sem mutatja be a kiállítás, hogy a lengyel uralkodó Bolesław Chrobry is a birodalmi szent lándzsa másolatát használta, nyilván hasonló ajándékozás révén.
Megtudhatja még a látogató, hogy az Árpád-kor Európa egyik legnagyobb sikertörténete, és hogy a középkor uralkodó dinasztiái között kivételes az Árpád-ház, mert a legtöbb szentet adta a keresztény világnak. Furcsa módon keveredik a történeti elemzés a hőskultusszal; például kiderül, hogy I. László a szentté avatásokat politikai indítékból kezdeményezte, de a felirat egyrészt ezután éles váltással úgy beszél I. Istvánról, mint akit azért avattak szentté, mert a keresztény egyház tiszteletét kivívta, másrészt ismerteti a sokkal későbbi szabályozást a boldoggá és szentté avatás feltételeiről, amely a bemutatott korszakban még nem létezett. A XI. század második felében még helyi zsinat végezte a szentté avatást.
A kiállításon egy-egy sarokba eldugva még előfordulnak a muzulmánok és zsidók, az előbbiek a falvakról, az utóbbiak a városokról szóló teremben, de a füzetből már egészen eltűntek, egy fél mondatot kivéve a kálizok kereskedelmi szerepéről. A magyarok, besenyők, kunok katonai szerepére büszkék vagyunk, a királyi seregben harcoló muzulmánokra nem? Ráadásul a zsidókról szóló felirat nem szalonképes, ezek szerint a zsidók növekvő száma tette szükségessé helyzetük szabályozását, illetve a zsidóüldözés atrocitásoktól sem mentes ellenszenv eredménye volt a felirat szerzője szerint. A középkori keresztény zsidóellenesség alaposan dokumentált és sok tudós által részletesen elemzett jelenség, ez azonban nem derül ki a feliratokból. A királyságban élő szláv népekről sem emlékezik meg a kiállítás.
A valóság sokszínűsége sokkal érdekesebb, mint a gőgös nacionalista beállítások. Ennek egyik példája III. Béla király gyűrűje, ami a kiállításon is szerepel. Bár megemlíti a kiállítási szöveg a gyűrűn levő arab feliratot, a teljes magyarázat, amelyet magyar kutatók műveiből ismerhetünk meg, új fényben világítja meg a történeti folyamatokat. A gyűrűn levő kő eredetileg pecsét volt és arab tulajdonosa nevét vésték bele: ‘Abd Allah ibn Muhammad. Ezt később, funkciójától megfosztva erősítették rá egy másik gyűrűre, amit még át is alakítottak, valószínűleg azért, hogy Béla viselni tudja. Hogy a gyűrű milyen fontos volt számára, jelzi, hogy a sírba is magával vitte, holott a sír sok tárgya kifejezetten csak a temetésre készült. Nyilvánvaló, hogy Béla királynak fogalma sem lehetett arról, hogy mit jelent a felirat. Mivel a gyűrű felnyitható fedelű, ez azt valószínűsíti, hogy ereklyetartó gyűrű volt. A korszakban az arab feliratokról többször azt hitték, a Krisztus-kori szentföldről származó ereklye autentikus voltát bizonyító szöveg. Ez a legvalószínűbb értelmezése Béla király gyűrűjének is.
Elszalasztott lehetőség ez a kiállítás, és mélységesen elszomorító. De vajon mire jó a nacionalistára átírt történelem? Van, akinek jobb lesz az élete tőle? Egyáltalán, miért legyen bárki büszke arra, amit ezer évvel korábban mások csináltak? Büszke saját teljesítményére lehet valaki, vagy esetleg a gyerekéére és barátaiéra. Hamis beállítás az, hogy aki nem akar büszkélkedni a nemzet múltjával, aki kritikus a nacionalista maszlaggal szemben, az nemzetáruló.
A múlt reális értelmezése egyik feltétele a valós jelenbeli életnek. Akik a mítoszokat részesítik előnyben a történeti valóság helyett, miért csodálkoznak, ha más országok is kifejlesztik a maguk mítoszait és valóságnak kiáltják ki őket? Ha nem a legszigorúbb kritikai megközelítéssel vizsgáljuk saját történelmünket, nincs jogunk mások ferdítéseit kritizálni. A magyarok múltbeli elsőbbségének és felsőbbrendűségének bizonygatása helyett jobb lenne megszívlelni Széchenyi István szavait: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.... Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb volta a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.”