– Üljön le, igyon velünk! – invitál a portája kapujában ülő Friedrich Ferenc. A 72 esztendős garéi férfi egy szálkásra kopott stokedlire mutat, és leülésre biztat vele kvaterkázó utcabelije, Rastig Imre is.
– Nem jön vissza a harmadik cimbora? – pillantok az üres stoki felé.
– Nem – sóhajt Ferenc –, … a Lajos ült ott, de meghalt… Egy éve.
Az alkonyatkor borozó két férfit azért szólítottam meg, hogy megkérdezzem őket – amiképp még féltucat dél-baranyai községben harmincvalahány helybélit –, hogy a falusiak miképp élik meg az inflációt.
A literes műanyagflakonból bort töltő Friedrich Ferenc 17 évig bányász volt Pécsen, a fejtések bezárása után a baromfifeldolgozóban kapott állást, később leszázalékolták. Feleségével két gyereket nevelt fel, aztán elvált, és a veszélyeshulladék-tárolójáról elhíresült, ma már csak 280 lelkes Garéban vett olcsón egy háromszobás portát. Ferenc nyugdíja 160 ezer, abból telik mindenre, bár szűken, mert a tető felújítására felvett hitel havi 58 ezer forinttal terheli számláját, és a drágulást ő is érzi.
– Elvagyok – legyint a ráncos arcú, kistermetű férfi –, de a fiatalokat sajnálom. Panaszolják, hogy duplájába kerül minden. Én kevésből kijövök. Ez a bor is a legolcsóbb. Nekem jó.
Rastig Imre egyetértőn bólogat. Az erőtlennek tűnő, egyedül élő, 60 esztendős, bajszos férfi egykor a megyei építőipari vállalatnál dolgozott, ám a cég a rendszerváltáskor megszűnt, és Imre azóta alkalmi munkából él. A napszámosoknak errefelé 8-10 ezret fizetnek.
– Nekem két-háromezret adnak, néha annyit se – ismeri el.
A sapkája simléderét szemébe húzó Imre ölében egy köteg megfakult, 1984-es Interpress Magazin, azt lapozgatja. Imre se panaszkodik a drágulás és kevés jövedelem miatt, azt mondja, hogy a testvére 30 hektáron gazdálkodik, és ha kell, segíti őt.
A Pécstől a horvát határ felé eső aprófalvak lakói évtizedek óta nehezen találnak biztos állást, a szakmátlan helybélieknek főleg a közmunka és a napszám ad megélhetést. Utóbbiakat az infláció keményen sújtja, és azokat is, akik közfoglalkoztatásból vagy napszámosként mentek nyugdíjba, ők gyakran 80-100 ezer forint időskori ellátásból kell gazdálkodjanak. Az igyekvők a zöldségeket megtermelik a ház mögötti kertben, esetleg jószágot is tartanak. Ám sokak kertjét felveri a gaz. Ők bevallották, hogy nem érdekes, mi lesz holnap, nem gyűjtenek téli tüzelőre se, az önkormányzat majd ad fát. A polgármesterek segítenek a rászorulókon, ebbéli képességüket erősíti, hogy többen is – függetlenségüket feladva – fideszes faluvezetők lettek.
Kardos Zsolték nem szorulnak segítségre. Az 53 éves férfi és családja a Tenkes-hegy északi lábánál meghúzódó, 200 lelkes Bissén él. A falu őrzi híres szülöttje, Nagy Ferenc emlékét, aki 1946-tól volt hazánk miniszterelnöke, s a kisgazda politikus kormánya törte le a háború után a világcsúcsmértékű hiperinflációt. A Rákosiék által 47-ben Amerikáig üldözött politikus faluja abban is hagyományőrző, hogy becsülete van a kerti munkának. Ezt a tradíciót követik Kardosék is, pedig valamennyi családtag jövedelme errefelé viszonylag jónak számít. Zsolt éjjel egytől ebédidőig kenyeret szállít, felesége pulykatelepen állatgondozó, lánya bolti eladó. Velük lakik két nagyszülő és egy 7 éves unoka, a felnőttek kivétel nélkül kiveszik a részüket a kertészkedésből. Megterem náluk minden zöldség és gyümölcs. Ezért aztán a kedélyes családfő – miközben 97 kilós, végtelenül szelíd német dogjának hatalmas fejét simogatja – ennyit mond az inflációról:
– Amíg munkánk van, nem izgat. Nem vagyok az a típus, aki kardjába dől, ha gondja van. Az infláció el fog múlni, mi meg akkor is itt leszünk.
A falu utolsó házában lakó Kapitány Tiborné kevésbé optimista. A 67 éves asszony könyvelőként dolgozott, nyugdíjba vonulása után eladta pécsi lakását, a pénzt szétosztotta Németországban élő fia és Bissén házat vevő lánya között, majd ő is ideköltözött. A kétszobás ház felújítására felvettek hitelt, ami havi 110 ezres törlesztést ró a családra. Az asszony lánya és annak élettársa Pécsre ingázik három, illetve két műszakban, külön autóval kénytelenek menni, a munkáltató kilométereként 15 forintot fizet, ami a magas benzinár miatt az üzemanyagköltség felére elég. Hárman bírnak a hitellel, ám arra nem jut, hogy folytassák az építkezést. Nincs még kész a kazánház, a garázs, a fatároló, a kerítés. Utóbbi is fontos lenne, mert anélkül kertészkedni nem lehet, hisz őzek, szarvasok, vaddisznók kószálnak a faluszéli telken.
– Nagyon megdrágult az építőanyag – mondja Kapitányné beletörődő mosollyal –, még tízmillió kellene, de erre esélyünk sincs. Ráadásul beteg vagyok, a vérvizsgálat szerint rákos. Máj vagy gyomor. Még vizsgálnak, hogy melyik. Rákban halt meg a nagyanyám, az anyám, az apám, a bátyám. De nem adom fel.
Lászlóként mutatkozott be az 44 éves férfi, aki a 300 lelkes Szava községben lakik feleségével és két fiával. A srácok között 11 hónap a korkülönbség, s ezért egyszerre kezdik szeptemberben az iskola első osztályát. A férfi nehézgépkezelő, de szakmájában sosem dolgozott, tíz éve közmunkás. Felesége állástalan, szociális segélyt kap, így a família összjövedelme a családi pótlékkal együtt 150 ezer forint. Hogy ebből miképp lehet kijönni, honnan lesz pénz például iskolakezdésre, rejtély. Lászlónak van egy autója, aminek két éve lejárt a műszakija, a pandémia miatt eddig mehetett enélkül is, immár ennek vége. Az autó vizsgára készítésére 200 ezer kellene. Nincs. A 19 éves kocsival vasat is járt gyűjteni a férfi, abból bejött havi 30-40 ezer, emellett korábban rendszeresen vitte az autó nélküli szavaiakat vásárolni, ügyeket intézni, ebből volt némi bevétele, ám ez is odalett.
– Ha lenne autóm, és járnék Pécsre, vehetnék a nagyobb boltokban három kenyeret, öt kiló lisztet, olajat, a gyerekeknek két csomag nápolyit – jegyzi meg László. – Így marad a mozgóbolt, ami drága. Eddig lekaszáltam a faluban az öregek füvét ezer-ezerötszáz forintért. Idén nem kellett, kiszáradt a fű.
Lászlónak összesen négy foga van, fáj a gyomra, hogy rágás nélkül nyeli a falatokat, de arra nem is gondol, hogy fogsort csináltasson. Arra se, hogy tüzelőt vegyen, nem jut rá:
– Kapunk majd a polgármestertől, meg ha valahol ki kell vágni egy fát a faluban, azt is hazahozhatom, de akkor is kell még legalább három köbméter, és az most már 135 ezer forint. Nincs rá pénzünk. Nem fagyhatunk meg, valahogy szereznünk kell.
Hirtelen témát vált:
– Maga tényleg erről akar írni? Mi az infláció előtt is nehezen éltünk. Arról mit tud, hogy ezer gyereket elraboltak a szervkereskedők Baranyában? Beszélik.
– Nem igaz – rázom a fejemet -, egyet se raboltak.
Győzködöm egy ideig, elbizonytalanodik:
– Buták vagyunk, ugye?
– Nem buták, hisz a legkomiszabb helyzetben is feltalálják magukat. Inkább hiszékenyek.
A garéi Vén Adrienn is azt erősíti, hogy a falusi ember feltalálja magát. A párjával két gyermekről gondoskodó asszony gyesen van a szőke, kékszemű, örökké jókedvű Jázminnal.
– A férjem napszámos, de nagyon ügyes, olyan nincs, hogy neki ne legyen munkája – véli a korábban benzinkúton szolgáló asszony. – A rezsitől azért félünk, télre még nincs tűzifánk, iszonyú drága, de majd az erdőtulajdonosoktól megvesszük olcsóbban.
A villanyóránk feltöltős. Minden rettenetesen drága, semmi pénzünk nem marad egy vásárlás után, de valahogy ezt is túléljük. Ebben a házban kilencen lakunk, velünk vannak anyósomék, meg a sógorom. Összefogunk.
A 170 lelkes Rádfalván három, a játszótéren beszélgető, harmincas asszony elmondja, hogy már csak célirányosan indulnak vásárolni, előtte a neten megnézik, hogy Pécsen melyik áruházban mi olcsó, és képesek 7-8 üzletbe is elmenni, akár egy-egy áruért is, amiből aztán bespájzolnak. Amikor arról esik szó, hogy a falusi ember feltalálja magát, Melinda, aki 100 hektáron gazdálkodó párjával egy lányt nevel, így beszél:
– Eddig csak kukoricatörés után mentek ki a földre a böngészők, most már gyűjtenek az álló kukoricában is. A nélkülözés miatt, elterjed majd a megélhetési bűnözés.
– Sokan a börtöntől se félnek – teszi hozzá a postán dolgozó Eszter. – Azt mondják, ott legalább biztosan lesz fűtés.
Bár az elkeseredettség minden általam bejárt faluban erősödik, arról sehol sem hallottam, hogy a helybéliek a kormányt szidnák. Szaván ezt erősíti András és Roxána is. A 34 éves András a szülei 70 hektáros gazdaságában dolgozik, emellett őstermelőként saját földet is művel és bikákat tart, párja bolti eladó Pécsen.
– Korábban járt naponta több mozgóárus is a falunkba – kezdi András. – Vegyesbolt, kenyeres, cukrászsüteményes, tejes, zöldséges, dinnyés, fagyis, divatárus, gázpalackos, most meg alig jön valaki. Az embereknek nincs pénzük, nem éri meg erre jönni, a faluban sok a nyugdíjas, a szavaiak 90 százalékának a jövedelme a minimálbér alatt van.
De a szavaiak nem szidják a kormányt az infláció miatt. Nem vetik a Fidesz szemére, hogy: „nem ezt ígértétek!” Még mindig bennük van, hogy kaptak adóvisszatérítést meg 13 havi nyugdíjat. Ilyen akciókkal újra és újra meggyőzhetők.
