labdarúgás;

A valaha összehasonlíthatatlanul szebb napokat látott zöld-fehérekkel karabahi vendégek mulattak az Üllői úton, ez a jelen - a megannyi történelmi fővárosi alak pedig már csak az emlékezetben jelenik meg

- Sír a drukker, mint a labda

Amióta a vidék átvette a hatalmat a dicső múltját megcsúfoló fővárostól, a magyar labdarúgás nemzetközileg nagyrészt versenyképtelen, alkalmi csapatok űznek csúfot az egykori legendás klubokból. 

Belenézek a Debrecen–Vasas mérkőzés elejébe, mondja a riporter, hogy a nagyerdeiek kedvenc ellenfeleinek egyike az angyalföldi csapat, és valóban, a két együttes egymás elleni találkozói közül a kétezres évektől huszonegyet nyert a vidéki és csak nyolcat a fővárosi alakulat, hatszor döntetlennel zárult a parti.

Na persze, mert addigra már a Vasas elvesztette nagycsapat jellegét. Ahogyan a többi budapesti klub is. A Debrecen hétszeres bajnok, első aranyérmét 2005-ben nyerte. Próbált volna meg korábban az élre kerülni! Örült, ha időnként az első osztályban játszhatott... Amíg a fővárosban extraklasszisok sokasága futballozott hosszú dekádok során – a múlt század húszas éveitől a nyolcvanasokig –, a vidék másodhegedűs volt, még akkor is, ha a debreceni Bocskai például öt játékost (Markos, Palotás, Teleki, Vágó, Vincze) delegált az 1934-es világbajnokságra. Nyilvánvaló, hogy a hajdúsági együttesnek az akkori vb évében elért bronzérme jóval értékesebb bármelyik kétezres bajnoki címnél, hiszen a negyedik helyezett Hungáriában olyan halhatatlan egyéniségek sorakoztak, mint Cseh II, Kalmár Jenő, Mándi, Opata, Turay, Titkos. Ez kissé más kávéház volt, mint a 2005-ben ezüstérmes FTC, amelyben nem Sárosi dr., Deák vagy Albert, hanem a macedón Aleksandar Bajevski volt a center. (Vajon emlékszik-e rá valaki?)

Mindez azért érdekes, mert a fővárosi futball szörnyűséges lezüllésével szétesett az egész magyar futball is. Sorra nőttek ki a vidéki bajnokok – a Debrecen mellett a Vác, a Dunaújváros, a ZTE, a Videoton –, de ezek diadala nem konkurál a Győri ETO 1963-as, 1982-es és 1983-as elsőségével, mert a kisalföldi garnitúra világszínvonalú mezőnyben tudott aranyérmet nyerni. Rajta kívül még a Nagyvárad győzött 1944-ben, de azok a futballban zavaros, egyébként gyalázatos idők voltak, a labdarúgó NB I táblázatának első fele így festett: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár, 4. Gamma, 5. Újpest, 6. Újvidék, 7. Salgótarján, 8. Szolnok. (Az MTK-Hungáriát a Horthy-korszak szégyenteljes törvényei alapján már régen kiiktatták mint „mocskos zsidó” csapatot.)

Mielőtt vidékellenességgel vádolnának, leszögezem: nagy tisztelője voltam a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kiváló Békéscsabájának, Diósgyőrének, Dorogjának, Kaposvárjának, Komlójának, Ózdjának, Pécsének, Salgótarjánjának, Szegedjének, Szombathelyének, Tatabányájának, hát még a Palotai-, majd (maradjunk a jobb oldali középpályás posztjánál) Hannich-féle ETO-nak, ám e csapatok többsége a fényes előszobát jelentette, a bálterem ajtaja fölött az ragyogott: Budapest. A hajdanán oly nagy öt fővárosi klub közül az FTC 121, az Újpest 119, a Honvéd és az MTK egyaránt 110, a Vasas 90 évadot és összesen 96 aranyérmet számlál az NB I-ben, a szereplések tekintetében a legjobb vidéki, a Győr 69-et, utána Szombathely jön 63-mal.

Az 1938-ban vb-ezüstérmes válogatottnak nem akadt vidéki játékosa, az 1954-es világbajnokság döntőseinek keretében három fővároson kívüli labdarúgó (Buzánszky, Szojka és az utóbb a Vasasban legendássá váló Kárpáti) mutatkozott. Az 1964-es Eb-bronzérmes garnitúrában egyedül a tartalék kapus Gelei képviselte a vidéket, a kontinenstorna 1972-es négyes döntőjében szereplő keretbe ketten (a szintén tartalék kapus Rapp, valamint Kovács József) kaptak meghívást Budapest határain túlról.

Amióta a vidék átvette a hatalmat a dicső múltját megcsúfoló fővárostól, a magyar labdarúgás nemzetközileg nagyrészt versenyképtelen, az NB I-et a világ bajnokságainak 53. helyén, guatemalai, zambiai, demokratikus kongói szinten jegyzik. A helyzet egészen abszurd – immár tévutas politikai okok közrejátszásával – egyéb szempontból is: felcsúti, kisvárdai, mezőkövesdi alkalmi csapatok űznek csúfot a Honvéd, az MTK, az Újpest, a Vasas maradványaiból, s bár az FTC a bajnok, a valaha ugyancsak összehasonlíthatatlanul szebb napokat látott zöld-fehérekkel karabahi vendégek mulatnak az Üllői úton (azer ördög!). A futballpályák megannyi történelmi fővárosi alakja már csak az emlékezetben jelenik meg a pályán. Utódaik meg csupán addig idézik őket, amíg labdához nem érnek.

A szurkolónak könnybe lábad a szeme, s a laszti is sír keservesen.  

A 22 éves magyar sportoló önmaga második, a magyar küldöttség harmadik aranyát szerezte meg Rómában.