A tanulópénzt persze nekem is meg kellett fizetnem. Budapest nem csak egy szende nőváros. Vagy ha az, akkor időnként szeret lengén öltözni. Azt viszonylag gyorsan megtanultam, hogy Taxi nevű taxiba ne szálljak, hiába szeretem a puritán megfogalmazást amúgy. Azokat magamban csak Geiger–Müller-számlálónak hívtam. Egyszer fáradtan, csüggedten beleültem az egyikbe, mert azt gondoltam, hogy mégsem lehet akkora lehúzás, de amikor úgy kezdtek kattogni az óráján a számok, ahogy a sugárzásmérő a pripjatyi vidámparkban, inkább megállítottam az autót, mintha csak ott lett volna dolgom, két saroknyira a fuvar kiindulópontjától.
Sajnos, nem mindig voltam ilyen bátor. Az első albérletünkben szombat délután sötétült el az égő a fürdőben, amikor apámékat vártuk Pestre Szatmárról. Nem akartam őket úgy fogadni, hogy koromsötétben kell majd fogat mosni, kicsit beárnyékolta volna az új életemről mesélt történeteket. Akkor még nem értettem azokat, akik úgy dédelgették a saját kipróbált villany- és vízszerelőiket, mintha aranytálakat leltek volna a föld alatt. Nekem senkim és semmim nem volt, csak internetem. Beütöttem hát, hogy villanyszerelés éjjel-nappal. Az elsőt fel is hívtam. Nem tudtam ellenállni a „gyors”, „olcsó” és a „minden problémát megold” szavaknak. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én magam is megpróbáltam kicserélni az izzót, de nehezen lehetett hozzáférni, ráadásul a műanyag vészesen megroppant, amikor ki akartam csavarni. Elefánt voltam az izzóboltban.) Az ember szívélyes volt, mondtam, hogy a dolog sürgős, és tényleg egy órán belül ott is volt. Pirulva néztem, hogy két mozdulattal el is végezte a beavatkozást. Majd olyan udvariasan mondott egy számot, hogy belezsibbadtam. Vélhetően úgy volt vele, hogy ezzel indít, aztán meglátjuk. Vajon mit tesz ilyenkor egy tősgyökeres pesti, morfondíroztam, mert a világért sem akartam kiesni a szerepemből. Rendőrt hív, káromkodik, könyörög? Odáig jutottam, hogy fizet. Faarccal, megőrizve méltósága utolsó morzsáit. A fejemben megfeleztem az összeget, hogy ne fájjon annyira.
A másik eset az egyik puccos vásárcsarnokban történt. A munkám sodort arra, s úgy gondoltam, itt fogok megebédelni. Találtam is az emeleten egy vendéglőt (a lángost és a sült kolbászt elvetettem, valami másra fájt a fogam). Meg is rendeltem a brassóit, csak nem lehet kifizethetetlen. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy rossz helyre tévedtem, amikor megszólalt a cigányzene. Élőben. Annyira nem lehettem naiv, hogy azt higgyem, ez csupán kedveskedés az itt dolgozók részéről, hogy jobban csússzon az amúgy pulykából készült, erősen közepes brassói. A számla valóban tele volt csupa kedvességgel: végre igazi turistának érezhettem magam, aki mit sem tud a helyi viszonyokról. Fizettem, mint az eltévedt katonatiszt.
Budapestnek ezer arca volt, és én a legtöbbre kíváncsi voltam. A kíváncsiság pedig, tudjuk jól, ritkán jár mellékhatások nélkül. Rendeztem a számlát, és tanultam. Megszerettem a kínait, és ma már gond nélkül mosok fogat akár egy barlangban is.