Noha a híradásokban gyakran hallani, milyen következményei vannak az elmúlt két év pandémiájának és az azzal járó korlátozásoknak, kevés szó esik a fesztivál-iparágról. Pedig ez a szféra idehaza nem kapott semmiféle állami támogatást a túléléshez.
Nem úgy, mint a világ boldogabbik felén: 2020-ban például a Locarnói Filmfesztivál azért kapott a svájci államtól segítséget, hogy ne szervezzék meg, mégis maradjon életben. A Velencei Filmfesztivált viszont mindkét évben megtartották, korlátozásokkal, tesztekkel, csökkentett kapacitással. Igaz, ez utóbbi metódus nem alkalmazható a könnyűzenei és összeművészeti rendezvényeken, elvégre egy koncerten lehetetlen kivitelezni a „mindenki hagyjon ki egy helyet” rendteremtési elvet. Ugyanakkor az előadók sem sürgették a veszélyes visszatérést, inkább kivártak.
A Sziget Fesztivál így két év kényszerpihenőre kényszerült, de mivel Európa legnagyobb összművészeti rendezvénye, nyilván nem kellett félteni a létét. Nem magyar, hanem nemzetközi kulturális nagyesemény, amit nem kell nekünk eltartani – ne adj' Isten megmenteni. Persze alkalmazkodni kellett a megváltozott piaci környezethez, ennek következtében például sokkal kevesebb a vendéglátóhely, ami meg van, az drága. Nem baj, legalább a fél világ magyar sört iszik. Ezen felül amúgy sem túl sok hungarikum maradt a Szigeten. Persze, Budapesten van, de azon belül egy másik ország. A hazai könnyűzene-rajongó a legjobban teszi, ha felzárkózik hozzá.
A nagy, de most már a kisebb fellépők kiválasztása sem a nyolcvanas évek bebetonozott előadóin tartott hazai ízlést célozza (kivétel Korda György és tsai), hanem sokkal inkább azt mutatja meg, hol tart éppen a világ. El sem tudjuk képzelni, mekkora utat tett meg ez a rendezvény az 1993-as Woodstockra való emlékezéstől, túlnőve a „diákszigeten”, mégpedig egy viszonylag kultúraellenes, de legalábbis annak jelentőségét vitató társadalomban. A Sziget maga az ellentmondás, és ha tetszik, ha nem, magyarországi jelenléte kétségtelen csoda.