Erdészgyerek vagyok. Kamaszkoromban úgy szereztem zsebpénzt, hogy apámmal fákat jelölni jártam az erdőbe. Kaptam egy állítható fémeszközt, azzal mértem átmérőt, a kéreg és a falevél formájáról pedig meg kellett mondanom, tölgy, bükk, gyertyán, éger vagy akác van-e az orrom előtt. Egyes fákat szövetdarabbal lezárt, festékkel megtöltött öblítős flakonnal jelöltünk meg, a favágók ez alapján tudták, melyik fát kell kivágni, és melyiket nem. Ezt hívták gyérítésnek, ezt nevezik ma „örökerdőnek”, ami így természetes módon újul meg. Apámhoz tartozott nyolc-tíz idősebb asszony, ők feleltek a facsemeték ültetéséért, tisztították a gyomokat, gondoskodtak arról, hogy az erdő később valóban erdő legyen.
Ma ilyen brigádok alig vannak, az erdészek száma durván lecsökkent, favágóból még kevesebb akad. Ezért is értelmetlen egy olyan kormányrendeletet hozni, ami tágabb teret adna a fakitermelésnek, jelenleg ugyanis nem fából van kevés, hanem szakemberből. Nincs több fuvaros, jármű, amivel eljutnak a nehezebb terepre és több favágó sem. Egyesek szerint a kormányrendelet az árak további elszabadulását próbálta megállítani, de csak olaj volt a tűzre. Az erdőket féltők utcára vonultak, a falvakban élők még inkább pánikba estek, hogy ősszel nem lesz fájuk, az erdészeknek pedig magyarázkodniuk kell, hogy sose tennének az erdővel olyat, ami ellenkezik a szakmájukkal.
Újabban már a kormány is magyarázkodik. Szóvivőjük azzal érvel: a „rendkívüli szabályok kizárólag akkor lépnek életbe, ha az energiakrízis eljut arra a szintre, amikor a lakossági és közületi tűzifa igényt már nem lehet a korábban tervezett fakitermeléssel biztosítani”. Csakhogy a kormányrendeletben más szerepel: az a kihirdetését követő 15. napon hatályba lép, ha jól számoljuk épp augusztus 20-a előtt egy nappal.
Tűzijáték mellé újabb szemfényvesztés.