A goal.com hírportál azt írta az 1958-ban világbajnok brazil válogatottról: „A történelem legjobb futballcsapata.”
Annak idején Európában azt se tudták, ki kicsoda. A döntőben Orlando 7-edszer, Vavá 8-adszor, Pelé és Zagallo 9-edszer, Zito és Garrincha 12-edszer, Bellini 14-edszer volt válogatott. Ráadásul a brazilok nem adták le időben a számozást, ezért össze-vissza játszottak: Gilmar kapus 3-asban, Nilton Santos 12-esben, Didi 6-osban, Garrincha 11-esben, Zagallo 7-esben, a tizenhét éves Pelé véletlenül 10-esben.
Ehhez képest az elődöntőt és a döntőt egyaránt 5:2-re nyerték. A negyeddöntő után pedig az jelent meg róluk: „Még mindig nyitott kérdés, melyik csapat rúgja Brazíliának az első gólt.” Az osztrákokat 3:0-ra, a szovjeteket 2:0-ra, a walesieket 1:0-ra győzték le, egyedül az angolokkal nem bírtak (0:0).
Szakvezetőjük, aki a Paraguay elleni riói 5:1-gyel egy hónappal a vb kezdete előtt, 1958. május 4-én debütált a válogatott élén – 1955-ben egyetlen meccsen, a brazil–chilei 2:1-en már volt beugró kapitány –, mind az összetételt, mind a játékrendszert illetően improvizált. Korát megelőzve, kifundálta a 4–3–3-at, Mario Zagallót arra kérte, hogy ha az ellenfélnél a labda, húzódjon vissza a középpályára Dino Sani vagy Zito, valamint Didi mellé.
A brazil szövetség a nevezésről megfeledkezett, de sok mindenre gondolt. Szerződtette például João Carvalhaest, a São Paulo FC pszichológusát. Nilton Santos azt mondta erről: „A csapat megtanult mosolyogva pályára lépni.”
A négy között a stockholmi Råsunda stadion tényleg maga volt a Vidám Színpad. Garrincha többet bolondított Casanovánál, csak a szélső férfiakat fűzőcskézett a pályán, noha ő is a nőket szerette, tizennégy gyermeke volt. Pelé úgy gyártotta a kötényeket, akár a budakalászi lenfonó- és szövőgyár a munkaversenyek alkalmával. Vavá a tizenhatoson belül mellre vette és a levegőből, fordulásból bebombázta Garrincha passzát, Didi meg huszonötről küldött lenyűgöző lövést a bal felsőbe. (Zagallo a jobb felsőt célozta meg, ám a felső léc hárított.) Aztán a tinédzser Pelé a második félidőben bedobott egy mesterhármast, Kopának, Fontaine-nek meg a többi híres franciának ezerszer elismételték, ez itt a svéd főváros, mert a kékek nem tudták, hol vannak.
A döntő napján még a svédeknek is magyarázni kellett, hogy Stockholmban forognak. Garrincha megint az üldözőverseny világbajnokaként biciklizett, akárhányan eredtek a nyomába, nem érték utol. Csak Vavá tartott lépést vele: kétszer érkezett a mennyei Mané átadására. (Így lett 0:1-ről 2:1.) Aztán Didi még Gunnar Gren lábai között is alagutat nyitott, Pelé pedig sarokkal indította Zagallót, majd a szélső beadását ívelten a jobb sarokba fejelte. Ez volt az ötödik brazil gól a vb csúcstalálkozóján, de a harmadik volt az első. Nilton Santos emelt Pelé mellére, a gyerek a címerre ragasztotta a passzt, majd a levegőből átemelte a labdát Gustavsson fölött, s a zsuga még mindig nem esett le, amikor kapásból a jobb sarokba lőtte.
Talán csak De Sordi kámpicsorodott el csöppet a mámoros győztesek közül. A jobbhátvéd a döntőig minden mérkőzést végigjátszott, a legfontosabb meccs előtt azonban megsérült, így került a vb-csapatba Djalma Santos. A kívülállónak nem tűnt fel a változás, a Képes Sport lelkesen jelentette Skandinávából: „Gilmar kapustól Zagallo balszélsőig a dél-amerikaiak minden játékosa taktikailag és technikailag a tökély határán futballozott. A brazilok játékintelligenciájukkal, ötletességükkel, szellemes rögtönzéseikkel elkápráztatták a nézőket.”
A hazatérő világbajnokok külön gépét a brazil légierő tizenhat vadászrepülője kísérte, a riói reptéren másfél millió ember várta a világbajnok válogatottat. Pelé népszerűsége elsöpörte Nélia Paula argentin születésű, Brazíliában élő színésznőét, aki – sokak örömére és nem kevesek megbotránkozására – bikiniben mutatkozott a Copacabanán.
Talán csak Feleki László húzta el a száját, akár a brazilok az ellenfelek nótáját: „Brazília, amelynél több kávét még egyetlen ország sem szórt a tengerbe, most se lát, se hall mást, mint futballt – írta. – De kérem, hát nincs ipar, nincs kultúra, nincs politika? Felnőtt emberek nem tudnak másról beszélni, mint arról, hogy mi volt a franciák ellen, mi volt a svédek ellen, és hogy ha a játékvezető megadja Garrincha gólját, meg hogy a Simonsson kétméteres lesen állt, és ahogy az a Pelé átemelte azt a labdát. Komoly, felnőtt emberek... igazán, mint a gyerekek! És konfettiesőben úszik egész Brazília, mindenki iszik, táncol, csókolózik és őrjöng. Jó, rendben van, éppenséggel lehet örvendezni, módjával. De úgy csinálni, mintha a futball fontosabb lenne, mint a görög szobrászat, a hétéves háború, a kínai fal, a világirodalom, az orvostudomány, az atomenergia; e tömegőrület ellen már össze kellene fogniok a józan brazil elemeknek.
Vegyenek példát rólunk! Nálunk nincs tömeghisztéria, nincs Bundzsák-őrület. Mi tudjuk jól, hogy a labdarúgás üdítő, kedves sport, de semmi több. Nemzeti ügyet nem csinálunk belőle. Nem vagyunk ellene a labdarúgásnak, nem vagyunk sportellenesek, csak éppen a megfelelő helyére tesszük az egészet. Lehet, hogy ez a mi hűvös vérmérsékletünkkel függ össze, de talán még inkább a józan logikánkkal, amelynek segítségével mérlegre tudjuk tenni a világ dolgait. Nálunk nem volt se konfetti, se ünnepi fogadtatás, se munkaszünet. Országos tombolás, eget verő futballhisztéria? Ez nálunk – pillanatnyilag – lehetetlen!”
A magyar válogatott a csoportmérkőzéseket követő rájátszás alkalmával búcsúzott. Anglia az első körben „egyenesen” kiesett, viszont ikszelt a világbajnokkal. Így aztán a Daily Mirror büszkén tette közzé a döntő után: „Brazília mindenkit tönkrevert, kivéve minket!”
