A szovjet, vagyis elsősorban orosz partner 1987-ben az ESZR (a szocialista országok Egységes Számítógépes Rendszere) egyik soron következő ülését Dagesztánban rendezte meg. Bölcsen tették, mert igencsak érdekes világba érkeztünk. A szovjet időkben autonóm terület volt, jelenleg pedig, hivatalos szóhasználattal, az Oroszországi Föderáció köztársasági alanya ez a rendkívül izgalmas hely. Dagesztán területe hazánkénak mintegy a fele. Ez az egyik oldalról víz, vagyis a Kaszpi-tenger, másikról a hatalmas Kaukázus hegység határolta hosszúkás földdarab mintegy 400 km hosszú és a legszélesebb helyén is csak 200 km a kiterjedése. Ami izgalmas, hogy ezt a csöppnyi területet legalább kéttucatnyi különféle nemzetiség lakja – az itt különböző korszakokban átvonult/harcolt, sőt, le is telepedett népek maradványai. Már a perzsa Szászánidák idején megjelentek a hódítók, ők építették egyebek között Derbent ősi várát. De jártak itt hunok, avarok, lezgek, sőt, állítólag magyarok is, akkori nevükön szabirok. Mindenesetre, amikor én ott jártam, megtudtam, hogy még a XIX. században is létezett egy Madzsar Garaolan nevű falu. Sőt, az itteni hunoknak „fővárosuk” is van a hegyekben, Gunib a neve (vagyis Hun-falu, mert tudjuk, hogy az oroszok a kezdő "h" hangot "g"-nek ejtik, például, náluk a dán királyfi Gamlet), és jártam is ott. Tehát még napjainkban is e kicsinyke földsávon, beszorítva a tenger és a hatalmas hegység közé rengeteg néptöredék él. Dagesztán csak hivatalos nyelvből nyolcat mutathat föl. Élén persze az orosz áll, holott e nemzetiség az itteni népesség mindössze 4,7 százalékát teszi ki. Ám régész barátom elárulta, hogy ezen kívül hivatalosan is elfogadnak mintegy két tucat töredék nyelvet is.
Nagy élményt és megtiszteltetést jelentett akkoriban a mi nemzetközi összejövetelünk a kicsinyke autonóm köztársaságnak. Maga a párt helyi első titkára, vagyis az akkori fő-fő hatalom is csatlakozott hozzánk, ő persze orosz volt. Nyilvánvalóan, hiszen ez volt a bevett szokás Szovjetunió-szerte, hogy az első ember mindig orosz, a helyettese már helyi népből való is lehetett. Emellett kaptunk még egy kísérőt – szerencsére. Már sajnos elfelejtettem a nevét, pedig később még elég hosszasan leveleztünk is. Ő egy kiváló régész volt, a régészeti tudományok akadémiai doktora. Szép szál, fekete hajú avar ember (valóban avar, ez volt a nemzetisége, ez szerepelt hivatalosan is a személyi igazolványában, a paszportjában). Jól ismerte László Gyulát (1910-1998), a jeles régész-történészt, találkoztak is. Avar barátunk lelkes híve, hirdetője lett a kettős honfoglalás elméletének. Hamar kiderült, hogy a találkozóra jött sokféle nemzeti delegátusok közül rajtam kívül senkit sem érdekel a régészet, így hát kísérőnk nekem mondogatta ismereteit. Ettől magam is befogadója lettem a kettős honfoglalás gondolatának, hiszen nagyon is valószerű, hogy a nomád népek a VII-X. században másként vándoroltak, mint akár már a középkor végső éveiben, vagyis, a XIV-XV. században.
Megérkeztünk hát Mahacskalába, a fővárosba, annak is legszebb, akkor modernnek mondható szállodájába, amelyben az apartmanjainkhoz tartozott fürdőszoba, vécé, volt mindig meleg víz és főleg: gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Én, szokásom szerint, már az első napon korán keltem, bár a kétórás időeltolás azért némileg lelassított. Lementem sétálni és megláttam, nini, itt van egy magazin, vagyis élelmiszer-áruház. Hát be is csődültem. Rettenetes volt! Üres polcok, csak egy-kettőn némi száraz tészta és néhány halkonzerv. No jó, tisztában voltam vele, hogy a SZU-ban a dolgozókat a munkahelyeiken ellátták áruval; élelmiszereket, sőt ruhaneműket, időnként háztartási eszközöket is vásárolhattak ott, méghozzá olcsón, közel önköltségi áron. De mégis, ezek az üres polcok végtelenül lehangolók voltak. Különösen később, amikor megtapasztalhattam, milyen eltúlzott bőségben láttak el minket vendéglátóink (és gondolom, a rengeteg maradékot a főnökök, meg embereik haza is vitték).
A bőség különösen nagyszabású volt a meglátogatott Derbent városban. Ez már hosszabb történet, külön mesélek róla. Egyik nap, talán a harmadikon ugyanis bejelentették a vendéglátóink: holnap pihenünk és elmegyünk Derbentbe! Aligha hiszem, hogy mi, delegátusok valaha is hallottunk volna e névről, holott igencsak fontos, jeles hely. Már említettem, hogy a sok-sok nép közül, amelyek itt átvándoroltak, harcoltak, gyilkoltak, számosan le is telepedtek. Közülük az ókorban hatalmasnak számító perzsák is, akik itt még erős várat is építtettek. Ám a modern korban ennél lényegesebbnek számított, hogy itt működött egy hatalmas borkombinát és lepárló gyár. Ahol is, megérkezvén, rögtön pinceszerezni vittek minket. Maga a fő pincemester volt a fogadó, aki szerencsére nem túl hosszú ismertetést tartott, majd egy hatalmas asztalhoz vezette a társaságot, amelyen italokkal megtöltött poharak sokasága várt ránk. Szerencsém volt, mert amint megkóstoltam egy aranyszínű folyadékkal teli poharat, felkiáltottam: De hiszen ez száraz Jerez! Meghallotta a pincefőnök, és mint a villám felém fordult: Maga felismerte a száraz Jerezt? No, igen, mondtam szerényen, hiszen ez roppant értékes bor és meglehetősen ritka. Ettől kezdve a főnök emberszámba vett, addig rám se nézett, hiszen végtére csak egy alsóbbrendű lény, egy némber voltam. (Igen, némber, még csak nem is nő, alsóbb lény, azért e megkülönböztető szó a magyarban, ami a németben is létezik: das Weib, az oroszban pedig baba, még inkább baba jága, egyébként őt Muszorgszkij remekéből, az Egy kiállítás képeiből is ismerhetjük.) Sőt, ezután odajött hozzám, kérdezgetett, honnan érkeztem. Oh, a magyarok! Tokaj, Eger! – kiáltozta lelkesen. (Valójában akkoriban Egerre, az egri borokra egyáltalán nem lehettünk büszkék, éppen a tömeges szovjet export miatt, de hát ő ezt nem tudta.) Nagy dicsőségemet egyébként spanyol földön alapoztam meg. Előtte nyáron Gyurival, a férjemmel a Costa del Solon nyaraltunk és autóval sokat jártuk a vidéket. Eljutottunk a híres bortermelő vidék központjába, Jerezbe is, és ott természetesen sorra kóstolgattuk remek boraikat. Megtudtuk, hogy a száraz Jerez elég ritka és nagyon finom. Persze, vettünk is egy üveggel, aminek kiváló tartalmát aztán a szállásunkon ki is ittuk. Mivel két személyre azért ez nem volt kevés mennyiség, jól megtanulhattam, milyen is ez a bor.
A pinceszer után átvezettek minket a fő épületbe, egy konferenciaterembe, ahol persze meg kellett hallgatnunk három szakmai előadást. Így tudtuk meg, hogy a csodás örmény, és az attól talán némileg elmaradó, de szintén nagyszerű grúz konyakokat itt párolják le, palackozzák és küldik tovább. Természetesen borokat is itt kezelnek, palackoznak. Túljutván az előadásokon, átinvitáltak minket egy kis zákuszkára (harapnivalóra) egy szomszédos terembe, ahol is hatalmas faasztalon finomságok tömege várt minket. Főleg pácolt, fűszeres halak, lazac, szevrjuga (azt hiszem, tokhal), ikra, vagyis kaviár nagy halmokban, méghozzá a szürke, tehát legfinomabb fajta, meg sonkák és mindenféle remek saláták, hozzájuk finom lapos kenyér. Mindenkinek a helyével szemben az asztalon szép kristálypohárban gyönyörű vörösbarna konyak, hozzá még egy kis üvegben pótlás is. Minden csodálatos volt, de igencsak fűszeres. Nagyon megszomjaztam, hát gondoltam, kérek egy kis vizet. Felálltam és kértem. Nos, a kés megállt a levegőben. Vizet???!! Itt??? Hiszen kapott konyakot eleget! Új barátomnak, a pincefőnöknek az arca zöldes-sápadtra váltott. No lám, mégis csak alsóbbrendű lény ez, hiszen csak egy nő! – gondolhatta. Végül vizet nem kaptam, de megszántak, hozattak nekem egy pohár bort.
Hanem a dicsőségemet igencsak eljátszottam. Amikor búcsúztunk, a mélyen csalódott pincefőnök még csak kezet sem fogott velem, csupán fejbólintással búcsúzott.
Mindenesetre sűrű volt a dagesztáni néhány nap. A tárgyalások vége felé, amikor már lezártuk a vitákat és határozatokat is hoztunk, egy-egy ember minden delegációból összeült, hogy megfogalmazza a jegyzőkönyvet. Ezt a napot használták föl vendéglátóink arra, hogy egy kirándulást tegyünk. A helyi repülőtér sarkában várt ránk két kis repülőgép, kétfedeles szárnyú AN-2-esek. Megörültem, amikor megláttam őket. A híres kisgépek a háborúban kiválóan teljesítettek, mert ha találatot kaptak, még vitorlázva le tudtak szállni! E nagyszerű gépeknek a komfortja viszont nem súrolta a fellegeket. A tengelyük mentén a belső tér hosszában a falaknál egy-egy falóca sorakozott, fölöttük egy rúdon rendes fogantyúk, amilyenek a villamosokban szolgáltak régen. A klimatizálást az jelentette, hogy a pilóta kinyitotta cockpit egyik ablakát és beáramlott a levegő, mert természetesen az egész gépnek egyetlen belső tere volt. A catering pedig abból állt, hogy mindenki kapott egy vastag papírzacskót. Szükség esetére, de szerencsére ez a szükség nem következett be. Körülbelül 40-45 perces repülés után leszálltunk. A fogadó pálya egy kissé lankás füves tisztás volt, egyik szélén egy nagyobbacska bódéval, benne a vezérlő egységgel. Természetesen adtak a biztonságra is, mert amikor közeledtünk, gondosan a kifutó rétecske szélére hajtották az addig ott legelésző birkákat.
Már vártak minket két autóbusszal. No, nem a SZU-ban sztároknak számító, nagyon keresett és igencsak nagyra becsült Ikarusokkal, hanem talán még a forradalom előttről származó veteránokkal. De azért ezek az öreg tevék becsületesen megtették oda-vissza az igencsak meredek és kanyargó kanyon feletti utat. Hát bizony, azért itt volt némi halálfélelmünk, amikor lepillantottunk az út alatti mélységesen mély szakadékba. Célpontunk, a hun város, Gunib voltaképpen egy nagyobbacska, tipikusan szovjet község volt, közepén a „főtér”, itt állt a közös város- és pártház is, előtte pedig egy igencsak csúnya Lenin-büszt. Itt már nem etettek szerencsére, csak némi süteményekkel fogadtak minket, meg éktelenül rossz borral, ami nyilván nem a derbenti kombinátból származott.
Emberöltőnyi idő telt el e látogatás óta. Már nincs Szovjetunió, és az ESZR-ből se lett semmi, illetve, ami mégis lett, inkább csődnek mondható. És ami a legrosszabb, e soknemzetiségű kis földdarabon igencsak véres harcok folytak néhány évvel a felbomlás után, 1999-ben. Terroristák, gerillaharcosok gyilkolták a lakosokat is, egymást is, az orosz állam katonáit is. E harcok után sikerült némi államhatalmi pacifikáció, ám a hírek szerint a muszlim harcosok most is megvannak, csak éppen a Kaukázus bevehetetlen térségeibe húzódtak vissza.
De ez már egészen más történet, nincs közöm hozzá.
