Többnyire csak ellentmondásokhoz jutok, de ahol sikerül értelmeznem, abban sincs öröm.
A beszéd kezdő témája: a népesedés
„Az első és legfontosabb kihívás a népesedés, a demográfia. (…) A világ népeit két csoportba lehet sorolni. Vannak, akik képesek saját maguk biológiai fenntartására. Mi a másik csoportba tartozunk; azok közé, akik erre nem képesek. S a helyzetünk javult, de fordulat nincs. Márpedig mindennek ez az alfája és ómegája, s ha itt nem lesz fordulat, előbb-utóbb ellakják tőlünk Magyarországot, ellakják tőlünk a Kárpát-medencét.”
Nem tudhatjuk – legföljebb csak gyaníthatjuk –, hogy OV itt a románokra és a cigányokra gondolt-e. Lehetséges. A magyar történelem régi és mai tapasztalatai alapján joggal. És ha(!) pejoratív mellékíz nélkül értette az „ellakják” igét, ezzel nincs is baj. Mert akkor ez nem mások hibáztatása és bűnbakkeresés, hanem ténymegállapítás. Miért nem szültük mi, magyarok, tele a Kárpát-medencét?
Több szempontból is érdekes, amiről Beksics Gusztáv A román kérdés és a fajok harca (Athenaeum, 1895) című könyvében olvasható. Azt írta,:
„A magyar faj születésénél és öröklött tulajdonságainál fogva hódításra van hivatva. És pedig nemcsak fegyveres hódításra, hanem egyszersmind arra, hogy a meghódított országot benépesítse”. Persze ez inkább csak önáltatás volt,
hiszen mindenki láthatta, hogy főleg a Partiumot – de kisebb mértékben Erdély egy részét is – a románok évszázados folyamat során szép lassan gyakorlatilag tényleg „ellakták” tőlünk. Nagyobb volt a vitalitásuk, mint a magyaroké.
S hasonlóképpen a mostani Magyarországon élő cigány-magyarok vitalitása is nagyobb, mint a „magyaroké”. Pedig elsődlegesen őket érinti negatívan, hogy a Fidesz-kormány mindmáig egyetlen forinttal sem emelte az utoljára 2008-ban meghatározott családi pótlékot. Azt a családtámogatást, amely alanyi jogon jár, függetlenül attól, hogy valakinek van vagy nincs munkaviszonya. Emeli viszont a kormány a családi adókedvezményt, amely értelemszerűen csak azoknak segítség, akiknek van keresete. Ezzel kimondatlanul, de lényegében mégiscsak a munkanélkülieket – vagyis elsődlegesen – a cigány-magyarokat bünteti.
Figyeljünk arra, hogy Beksics (még a XIX. században) „fajok” alatt lényegében népeket – vagy népcsoportokat – értett. Ez jelzi, hogy ekkor még a „faj” szó nem volt egyértelműen a biológiai „species” magyar megfelelője.
A második téma: a migráció
„A migráció kettéválasztotta Európát (…) a Nyugat kettévált. Egyik fele az egy olyan világ, ahol európai és Európán kívüli népek élnek együtt. Ezek az országok többé nem nemzetek. (…) És itt van Európa illetve a Nyugat másik fele. Ez Közép-Európa – ezek vagyunk mi. A Nyugat – szellemi értelemben – Közép-Európába költözött. (...) Van az a világ, ahol az európai népek összekeverednek az Európán kívülről érkezőkkel. Na, az kevert fajú világ. És vagyunk mi, ahol Európán belül élő népek keverednek össze egymással. (…) mi nem vagyunk kevert-fajúak, hanem egész egyszerűen a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke.”
Ez a gondolat a csúsztatások, félreértelmezések, pontatlanul vagy torz módon használt fogalmak keveréke. Kezdjük azzal, hogy az „európai nép” megnevezés nagyon homályos fogalom. Azt sem tudjuk egyértelműen, hogy hol van Európa „határa”. Az Ural hegység és az Ural folyó vonalát szokás megnevezni, de tagadhatatlan, hogy ez elég önkényes elhatárolás. Földrajzilag Eurázsia egyetlen földrész. Eldönthetetlen például, hogy az orosz nép európai vagy ázsiai. Mert ha Permben lakik (az Ural nyugati lejtőjén), akkor európai, de ha Tyumenyben (az Uraltól keletre), akkor ázsiai? Pedig nagyjából akkora távolságban élnek egymástól, mint nálunk a vasiak a tiszahátiaktól.
És ennél még fogósabb kérdés, hogy mi, magyarok európai nép vagyunk-e. Mindenesetre a magyarok őshazája a fent említett (mai) Tyumeny környékén lehetett. Vagyis Ázsiában. Onnan jöttünk. Hoztuk is magunkkal keleti gyökereinket. És amikor OV a Türk Tanács „megfigyelői státuszú” tagjaként úgy határozza meg a magyarokat, hogy ez a nép „a hun-türk eredet alapján áll”, s azzal büszkélkedik, hogy „bennünk kipcsak vér is van”, akkor
öntudatosan vállalja azt, hogy ázsiai eredetű nép vagyunk. Vajon szerinte mikor és mitől lettünk európaiak?
A kunok még nálunk is ázsiaibb eredetűek, hiszen az Amur folyó vidékén éltek. S nekik is az a történetük, hogy a még tőlük is keletebbre élő nomád népek nyomására megindultak Nyugat felé, végül a Kárpát-medencébe menekültek, s itt kusza fordulatok után letelepedtek közöttünk. Ma pedig büszkén énekeljük, hogy „Én vagyok a kunsági fi, nem parancsol nékem senki…”. Magyarokká váltak. Kun-magyarokká. Kettős identitásuk van, s mindkettőt büszkén őrzik ma is. Talán küldjük őket vissza, mert „idegenek, ázsiaiak”? A cigányok is Ázsiából jöttek, csak néhány évszázaddal később indultak el, mint mi. Bennük erősebbek még az ázsiai gének, ösztönök és hagyományok, mint bennünk.
Végeredményben: akár genetikai, akár kulturális téren vizsgálódunk, nagyon nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mit is jelent az, hogy európai nép, vagy Európán kívüli nép.
OV szerint mi mindig is védtük a magunk nem-kevert-fajú állapotát. Ezt állítja: „Ezért harcoltunk mindig. Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert-fajúvá válni. Ezért harcoltunk Nándorfehérvárnál, ezért állítottuk meg a törököt Bécsnél.”
Ez ügyes csúsztatások halmaza. A nándorfehérvári csata még csak-csak beállítható úgy, hogy a nem-európai törökök ellen harcoltunk. De akkor Szent István miért harcolt a támadó német-római császár ellen? És Görgey miért Windisch-Grätz ellen? A nálunk még „európaiabbak” ellen? Lehetett szerepe a nándorfehérvári csatában annak a tudatnak is, hogy idegen vallásúak ellen küzdünk, de ennél nyilván erősebb tényező volt a terület birtoklásának célja. (Az pedig elég „érdekes értelmezés”, hogy úgymond „mi” állítottuk meg a törököt Bécsnél. Megállítottuk? Mi? Még harcoltak is magyarok a törökök oldalán! Úgy látszik, Orbánt nem érdekli I. Lipót császár meg III. (Sobieski) János lengyel király serege!)
OV beszédével kapcsolatban a „kevert-fajú” kifejezés többszöri (tehát nem elszólásos) használata miatt robbant ki a botrány. Ez a szóhasználat ugyanis, sajnos egyértelműen a náci ideológiára „rímel”, az emberek felsőbbrendűekre (árjákra) és alsóbbrendűekre való felosztására. Arra a fajelméletre, amely milliók iparszerű elpusztításához vezetett. S ez akkor is így van, ha azóta OV ekképpen „pontosította” a mondatait: „Az, hogy néha félreérthetően fogalmazok, előfordul, de arra kértem a kancellár urat, hogy legyen kedves minden ezzel kapcsolatos információt kulturális kontextusba helyezni. Mert Magyarországon ezek a kifejezések, mondatok és az a pozíció, amit én képviselek, egy kulturális, civilizációs pozíció.” (Nyilatkozat Bécsben az osztrák kancellárral való tárgyalása után.)
Két fontos szempont kerül itt elő. Vizsgáljuk meg, mennyiben tette volna elfogadhatóbbá OV mondatait, ha „faj” szó helyett „fajtát” mond; s azt is, hogy javít-e a helyzeten ha biológiai (genetikai) értelmezés helyett kulturális síkon értelmezzük a mondatokat.
Nézzük először a „faj vs fajta” kérdést. Ezerszer hallottam már a rasszizmus elleni perdöntő érvként, hogy az egész emberiség egy faj, tehát fajok keveredéséről értelmetlenség beszélni. Érdekes, hogy most a Magyar Tudományos Akadémia 67 tagja is besétál ebbe az utcába, amely pedig zsákutca.
Az Orbán-beszéd ellen tiltakozó nyilatkozatukban így érvelnek az akadémikusok: „Az emberi faj egységes, ezért az emberi fajok és illetve keveredésük felvetése biológiailag eleve hibás.” Ez biológiailag igaz, de a rasszizmus nem biológiai kérdés. Azzal az érvvel nem lehet „legyőzni” a fajgyűlöletet, hogy biológiai értelmetlenség.
A biológiai faj-fogalom könnyen megérthető kritériuma, hogy az egy fajba tartozó egyedeknek lehetnek (továbbszaporodásra képes) utódaik, míg a különböző fajba tartozóknak nem. Napnál is nyilvánvalóbb, hogy Hitler sem gondolta, hogy egy német nőnek ne születhetne gyermeke egy szláv, egy zsidó, vagy éppenséggel egy fekete bőrű férfitól. A legelvakultabb rasszista is tisztában van azzal, hogy biológiai(!) értelemben minden ember egy faj, s hogy a biológiai antropológia szaknyelvén a néger és a fehér nem két külön faj, hanem egyazon fajon belüli két al-csoport (mondjuk „fajta”). És ha egy rasszista okfejtésben „fajelmélet” helyett „fajta-elmélet” szerepel, akkor már rendben van, mert az már nem biológiai abszurdum? Éppen ezért OV „kevert-fajú” okfejtését sem lehet azzal letromfolni, hogy de hát minden ember egy fajba tartozik. Nem az a botránykő, hogy valakiket más fajba tartozónak mond, hanem az, hogy bárkit alacsonyabb rendűnek tekint.
(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy az „emberiség egy faj” kijelentés a biológia tudományán belül is bonyolult kérdéskör. A Homo sapiens sapiens (vagyis mi, ma élő emberek) génkészletében vannak olyan elemek, amelyek két ma már kihalt másik emberfajjal (-fajtával?) való keveredésünkről árulkodnak. Ezek a Neander-völgyi és a Gyenyiszovai ember. Egyébként ha keveredni tudtunk, az azt jelezte, hogy még nem váltunk szét teljesen három különböző fajjá. Az pedig még megválaszolatlan kérdés, hogy a másik két ág vajon az utóbbi százezer éven belül miért halt ki.)
A faj/fajta szóhasználatról még egy gondolat. Amíg a biológia nem „sajátította ki” pontosan definiált jelentésű szaknyelvi szóként a „fajt”, addig a magyar nyelvben ez a szó bármely „nagyobb halmazon belüli, jellemzően megkülönböztethető részhalmazt” jelentett.
Így például a Pallas Nagylexikon egy kis fejezetének címe „A dráma fajai”. És a kutyatenyésztők is nemzedékeken keresztül „fajtiszta” kutyákat kínáltak eladásra. Széchenyi is, amikor – lelkesítő angliai tapasztalatai alapján – megjelentette első könyvét a hazai lótenyésztés és lónemesítés fellendítésére, ezt írta az angol telivérről: „igy származott lassanként Angliában az ugy nevezett ’Egész vagy telyes vérü faj’ melly tisztán napkeleti eredetü fajzat.” (Gróf Széchenyi István: Lovakrul. Pesten 1828.)
Az utóbbi évtizedekben azonban változás állt be az állatok (kutyák, macskák, lovak) faj/fajta kategóriákba sorolását illetően. Sikerült a biológusoknak elterjesztenie a biológia szaknyelvében használt „faj”-értelmezést az élet más területein is. Így most már a neten is azzal találkozunk, hogy „fajtiszta” helyett a „fajtatiszta” megnevezést használják, és ezt is szorgalmazzák. Így biológiailag kétségtelenül pontosabb, de lényegében fölösleges változtatás a szaknyelvi pontosságot rákényszeríteni a köznyelvre. Eddig is tisztában volt mindenki azzal, hogy a „fajtiszta” kifejezés nem azt akarja jelezni, hogy olyan kutyáról van szó, amely nem kereszteződött más fajba tartozó egyeddel (mondjuk kecskével), hiszen az úgyis lehetetlenség volna. Maga a „fajtiszta” fogalom tehát a biológia szaknyelvén tulajdonképpen tautológia, hiszen a fajnak éppen az a definíciója, hogy nem kereszteződik más fajokkal. (Ugyanakkor tudjuk, hogy közeli fajok között ritkán, de lehetséges kereszteződés. Az öszvér jól ismert példa a „nem fajtiszta” élőlényre.)
Dicséretes a pontosságra törekvés, de legyünk óvatosak abban, hogy mikor várjuk el egy nem tudományos célú mondatban a szavak szaknyelvi szintű pontosságát. Nézzünk példát, amely megvilágítja, hogy miért legyünk óvatosak! A matematikában a kocka egy pontosan definiált test. A „Mackó ömlesztett kockasajt” darabjai ennek a definíciónak nyilván nem felelnek meg. Mégis őrültség lenne a matematika szaknyelvét ráerőltetni egy nem matematikai helyzetre, s elvárni mindenkitől, hogy ezután „körcikkalapú-hasáb-sajt” megnevezést használjon. Nevezzük tehát a Mackót továbbra is kockasajtnak, de tudjunk róla, hogy ez itt és most nem a matematika „kocka” fogalmát jelenti.
Ebben a „faj vs fajta” elemzésben végül is oda jutottunk, hogy az európai és Európán kívülről érkező népek együttélésének OV-féle kárhoztatása nem azért problematikus, mert OV azt „kevert-fajú világnak” mondja a biológiailag pontos „kevert-fajtájú” helyett. Bécsi magyarázkodása azonban rávilágít arra, hogy nem is biológiai, hanem kulturális kontextusban értelmezendőek a mondatai.
Vagyis azt üzeni, hogy a tőlünk nyugatra lévő európai országok – franciák, németek, angolok, hollandok – kulturális értelemben már elvesztették az identitásukat. Nem nemzetek már, mert kevert-fajúak lettek. (Ezért ők már csak Poszt-Nyugat.)
Mi, közép-európaiak – s főleg mi, magyarok – Orbán üzenete szerint nem ilyenek vagyunk, mi kulturális értelemben megőriztük a „fajta-tisztaságunkat”. De hát ez – azon kívül, hogy szinte kínálja a rasszista félremagyarázást – merő butaság. Értelmetlen, mert nem létezik „fajta-tiszta” magyar kultúra; csak kölcsönhatásokban alakult, módosult magyar kultúra van. A „nyelvében él a nemzet” alapján nézzük a nyelvünket! Rengeteg török eredetű szavunkat nem európai népekkel való keveredésünkben szereztük, hanem ázsiai török törzsekkel való együttélésünk során. De még amit itt, Európában vettünk át, azt is iszlámhitű törököktől, vagyis „idegen fajtájúaktól”.
A már több száz éve velünk élő cigányok – akik körülbelül 500 évvel később jöttek Ázsiából Európába, mint mi – ugyan mit rontottak a magyar kultúrán? Hiszen cigány zenészek őrizték meg nekünk a magyar népzene egyik csúcsát, a mezőségi zene csodáját. Cigány szavakat használunk a hétköznapi beszédünkben, amelyek gazdagítják a magyar nyelv szókészletét.
A zsidók – akik egyértelműen nem Európából származó nép – a velünk való „fajta-keveredés” révén rengeteget adtak a magyar kultúrának és civilizációnak. Tudományban, technikai fejlődésben, orvoslásban – általában véve a polgárosodásban – és még számos más ponton szegényebb lenne a magyar kultúra a velünk „keveredő” zsidók nélkül.
Vagyis a másmilyenekkel való együttélés – persze elkerülhetetlenül feszültségekkel és konfliktusokkal együtt – nem rontott a magyar kultúrán, hanem éppenséggel gazdagította azt. A keveredés tette a magyar kultúrát olyanná, amilyen.
A harmadik téma: a háború
Tudjuk, hogy rengeteg fekete lap van az oroszok és az ukránok közös történelmében. Innen is, onnan is. Önbecsapás lenne tehát, ha úgy képzelnénk el ezt a háborút, hogy van egy ártatlan, ma született bárány és van egy vérszomjas fenevad. Az azonban mindenképpen elfogadhatatlan – a XXI. században, az európai értékrend alapján – hogy egy óriási ország egyszer csak katonailag lerohanja a szomszédos országot, s erővel elfoglalja – a Pál utcai fiúk szóhasználatával „einstandolja” – annak egy részét (Krím), majd néhány év múlva újra megpróbálja lerohanni, s elvenni további részeit is (vagy akár az egészet). Nincs olyan bűne az ukránoknak, ami ezt indokolná és elfogadhatóvá tenné. OV-n azonban az elfogadhatatlan agresszió miatti felháborodásnak halvány nyomát sem látjuk; ő minden igyekezetével próbálja védeni Putyint. Most, Tusványoson is nagyon óvatos volt az orosz elnök elítélését illetően.
A háborút illetően az volt OV legfontosabb célja a beszédében, hogy mentegesse-magyarázza saját – és így Magyarország – egészen egyedülálló és érthetetlen alapállását. Ezt gondolta önmentségnek:
„Vannak országok, amelyek bírálnak bennünket, mert nem vagyunk eléggé elkötelezettek az ukránok mellett szerintük. De ők messze vannak, ők legfeljebb pénzügyi vagy fegyver-támogatást adnak. De mi, magyarok vagyunk az egyetlenek – az ukránokon kívül – akik ma meghalnak abban a háborúban. A mi nyilvántartásunk szerint eddig 86 magyar ember halt meg abban a háborúban. És ez egy egészen más nézőpont. Csak mi, magyarok adtunk vért abban a háborúban, a bennünket kritizálók egyet sem.”
Nehéz megítélni, hogy ez a gondolatmenet OV részéről végiggondolatlanságból adódó tévedés, vagy tudatosan megtervezett hazugság.
Az ukrán hadijelentésekből már hónapok óta tudjuk, hogy több tucat országból érkeztek olyan önkéntesek, akik az ukránokkal együtt ott vannak a frontvonalban. Egy ukrán szóvivő szerint: „Ha csak azokból az adatokból indulunk ki, amiket nyilvánosságra lehet hozni, akkor az áldozatok között vannak francia, német, ausztrál, brazil vagy holland állampolgárságú önkéntesek. És más országokból származók is, amit nem hozhattunk nyilvánosságra.”
Tegyük fel, hogy Orbán nem olvassa az ukrán jelentéseket. (Ami persze megengedhetetlen, de hát nem ez lenne az egyetlen ilyen.) Azt azonban ukrán jelentések nélkül is tudnia kell, hogy Románia ugyanúgy határos Ukrajnával, mint mi. Sőt, sokkal hosszabb a közös határuk. S ha a szomszédság révén van Ukrajnában magyar kisebbség (nagyjából 150 ezer fő), ugyan miért ne lenne román kisebbség is. Kevés adatunk van Ukrajna nemzetiségeiről, de annyit tudunk, hogy a román kisebbség nagyjából ugyanakkora, mint a magyar. Román fiatalok tehát ugyanúgy kell, hogy legyenek a reguláris ukrán seregben, mint magyar ifjak. Minden okunk megvan tehát föltételezni, hogy román fiatalok ugyanúgy „vért adtak” ebben a háborúban. Erről pedig – éppen Romániában – totálisan megfeledkezni durva tapintatlanság.
* * *
Három téma, három tanulság. A népesedés témájában Orbán joggal rögzíti, hogy ha a magyar anyák nem szülnek több gyermeket, akkor más, termékenyebb népek el fogják lakni tőlünk a Kárpát-medencét. Ez vitathatatlan. Legföljebb az elgondolkoztató, hogy az az Orbán-kormány, amely tíz éve szünet nélkül büszkén hangsúlyozza, hogy családbarát kormány, mégsem ért el tíz év alatt érdemleges változást a gyerekszám növelésében.
A migráció témájában OV menthetetlenül belegabalyodott saját – új! – náci-közeli ideológiájába, amely világszerte ki is vágta a biztosítékot. Ebből még sok hátrányunk következhet az előttünk álló években.
A háború ügyében OV nem tudott újat mondani. Továbbra is pávatáncot lejt, vagyis ímmel-ámmal megszavazza azokat az EU-s szankciókat, amelyek elől már nem tud kitérni, ugyanakkor – kétes, de legalábbis ismeretlen okokból – védi mesterét, Putyint. Ráadásul sikerült egy nagyon rossz mondattal még azt a valótlanságot is állítania, hogy a magyarok minden más népnél nagyobb áldozatokkal vesznek részt az ukrajnai háborúban.
Siralmas eredmény.
