Vakbélnapló 6.
„A szokás a félelmetes dolgokat is megszelídíti.”
Aiszóposz
Lassan virrad. Mások itt a hajnali neszek, mint otthon. Nem motoszkálnak a verebek az eresz alatt, nem hallani a feltámadó szélben meghajló nyárfák összedörgölődző leveleinek surrogását. Nem kukorékol a kakas, nem jelzik éles hápogással a kacsák, hogy elég volt már bent az ólban, inkább a reggeli harmattól nedves kövér porcsinok között motoznának. Nem ugrik fel a macska puhán az ablakpárkányra - ha szerencsénk van, zsákmány nélkül -, s nem vakkant a kutya, hogy bejönne végre, hiszen nem látott már legalább hét órája, ezt a rettenetes hiányt pedig csak egy tíz perces dögönyözés után hajlandó megbocsátani nekünk.
A túloldali kórházi épület tetején nagy teljesítményű ventilátor morog, monoton hangját nem vesztette el éjjel sem, állandó háttérzajt jelent, napszaktól függetlenül. Foszlányszerűen idehallatszik a helyi járatos busz fordulója, amit időnként megtör a sok templom valamelyikének harangja. Itt éltem kollégistaként, aztán felnőtt korom jó részében, sosem volt szükségem órára, ezek a hangok mindig eligazítottak, mikor van negyed, fél, háromnegyed, majd egész.
Most más időt számolunk. Itt a rituálék osztják be a napirendet, ezekhez lehet mérni a majdnem pontos időt. Még nincs reggel hat, amikor utoljára ránk pillant az éjszakás nővér.
Pihent vagy egész éjjel fent volt, bárhogy kutatom, nincs az arcára írva. A frizurája makulátlan, a sminkje úgyszintén. Vérnyomást mér, lézeres hőmérővel a homlokunkra pittyent, az adatokat gyorsan ráírja a kórlapra, majd megy tovább. A váltás friss szellőként érkezik: kitárul a csapóajtó, ez hoz némi légmozgást az éjszaka páráival, sóhajtásaival teli folyosóra. Gurulós kiskocsival jön aztán a takarító, csendben felmos, spriccelős flakonból vízkőoldót permetez a szobai csaptelepre, aztán a tenyerébe engedett vízzel öblíti le. Később a reggelit osztják, két szelet kenyér, két szelet vékony párizsi, néha sajt.
Első nap meglep a „félnyolcas” hang. A szemben lévő szobák valamelyikéből kúszik ki, a mindig nyitva lévő ajtón át. Férfi kórterem, talán ha négyen fekszenek odabent. Reggel ritkán beszélgetnek, az inkább délelőtti program, a traktormotor-olajozástól a legjobb disznósajtkészítési technikákig merülnek el ilyenkor. Egyikük viszi a prímet, olyan a hangja, mint Pepin bácsinak a Sörgyári capriccióban. Szinte várom, mikor hangzik fel, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét…!”
De reggelente még másféle zaj szűrődik. Mesefilmeké. Látni ugyan nem látom, de egy-egy jól ismert betétdal segít beazonosítani, hogy aznap a Szaffit, a Jégvarázst, A szépség és a szörnyeteget vagy éppenséggel a Hamupipőkét indította-e el okostelefonján valamelyikük. Elsőre bizarrnak tűnik, hogy egy nemrégiben műtött hetven-nyolcvanéves férfi rajzfilmmel kezdi a reggelt, de aztán rájövök: neki talán ezek az otthon hangjai. Ezek zökkentik ki pár órára az itteni zajok közül.