Puskája volt ugyan, de sohasem lőtt vele. Mondogatta is: „Nekem a vad úgy kell, hogy ha eljövök az erdőből, ott maradjon!” A pillanat szépségére vadászott, a világ kincséért sem bántott volna állatot. Kedvenceit, a vaddisznókat kézből etette. A sors fintora, hogy mégis rajta ragadt a „vadászfestő” címke, s hogy technikai tökélyre fejlesztett természetábrázolásai külföldön máig népszerűbbek, mint szülőföldjén, Magyarországon.
Csergezán Pál (1924–96), a perzsa sah udvari festője Záhonyban született. Hároméves korától rajzolt állatokat, ez a szenvedélye életre szólt. Kicsapták a gimnáziumból, mezítlábas szegénylegényként alkalmi munkákból tengődött a fővárosban. Jött a háború. Rajztanár testvérbátyja elesett, őt orosz hadifogságba hurcolták. Erről csak annyit mesélt: ott tanulta meg, milyen a hó, ami később hasznára vált téli tájak festésekor.
A Képzőművészeti Főiskola után, a Nimród vadászújság munkatársaként rengeteget rajzolt. Mesék, tan- és nyelvkönyvek, tudományos és ismeretterjesztő kiadványok, diafilmek őrzik munkáit. Száznál több ifjúsági regényt illusztrált, szinte az összes Fekete Istvánt (az első Vukot is). Tolsztoj, Verne, May, Jack London, Kipling, Stanisław Lem, Csukás István, Juhász Ferenc, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond történeteit álmodta képbe.
Nemzedékek nőttek fel kitűnő grafikáin, mégis idegenben lett igazán sikeres. A hetvenes évektől Párizs, London, Köln, München, Monte-Carlo galériáiban állították ki alkotásait. Iránba úgy került, hogy a dúsgazdag uralkodó, Reza Pahlavi nem engedte fényképezni a lovait, a világ legjobb állatfestőjével akarta megörökíttetni őket – és választása Csergezán Pálra esett. A sah szolgálatában jó sora volt, de Komeini ajatollah fanatizmusa elől sietve távozott (1979).
Lefegyverzően szerény, alázatos művész volt: „becsületes mesterembernek” definiálja magát Balogh István portréfilmjében. A régi mesterek közül Dürer, Brueghel, Mészöly és Benczúr volt rá nagy hatással. Nemcsak azt festette meg, amit látott, hanem azt is, amit tudott az erdőről. Olajfestményeit, pasztelljeit gyakran vadászházakban hagyta, cserébe kosztért-kvártélyért. Szívesebben időzött állatok, mint emberek között.
Pénz, politika, vallás, divat nem érdekelte, annál inkább a szakma fortélyai. Évekig kísérletezett, mire rájött, hogyan fessen tökéletes színhatású vaddisznót a havas háttérben, ahol minden szürkés.
Íme: mintha hőtérkép volna, melegebb, barnás alapszínből indult ki, hogy átsüssön a szőr szürkéje alól, a hátra pedig adott egy parányi türkizkék reflexfényt, ahogy a hónedves bundán megcsillan az égbolt.
„Csak az tud realistán festeni, aki ismeri a világ igazságát” – tartotta. Utolsó műterme a Budakeszi Erdőgazdaságban volt, ott is helyezték végső nyugalomra, az Anna-laki vadászháznál. Amíg élt, nem találták érdemesnek művészeti díjra, de legalább utólag méltó emléket állított neki a Pilisi Parkerdő. A kiránduló, ha megmássza a Budai-hegység legmagasabb csúcsát, a Nagy-Kopaszt, a Csergezán Pál-kilátóból pillanthat a tájra.