- Az afgán performance-művész, aki megpróbálja megmutatni a nők szexuális erejét

Festményein és faliszőnyegein afgán nőket ábrázol különböző helyzetekben...

Munkámat a hazámban élő nők aktivizmusa inspirálja. Ellenállóképességük rendkívüli, olyan, mint egy forradalom. Sokan közülük nap mint nap harcolnak. A tálib hatalomátvétel óta a médiából, és a Kabulban élő rokonoktól és barátoktól tájékozódom a hazámban kialakult helyzetről. Minden, ami Afganisztánban történik, közvetlenül érint. A festmények vagy performance-ok készítése azonban túlmutat minden érzelmi erőn. Így minden egyes alkalommal számos belső kutatási fázison megyek keresztül azzal a céllal, hogy ami aztán láthatóvá válik, az már a szépség nyelvén szólaljon meg. Ezek a művek által és rajtuk keresztül lélegzem. Bárhová megyek is a világban, a gyökereim velem jönnek. És ha terheket cipelek is, van kezem, és a kezemben eszközök. Alkotok.

Hogyan tudott feminista művészként érvényesülni az országában?

Gyerekkoromban állandóan azt mondogattam, hogy művész vagyok. Amikor úgy döntöttek, hogy férjhez adnak még gyerekként, visszautasítottam. Ez valami soha nem látott volt. Ha az én országomban egy nő kilép egy otthonából, akkor azt azért teszi, hogy belépjen egy másikba... Én azonban, mint minden afgán nő, emberi lénynek éreztem magam egy olyan társadalomban, amelyik tagadja ezt. Aztán elhatároztam, hogy művészként fogom élni az életemet. Ez is példa nélküli volt. Soha nem kételkedtem a hivatásomban. Úgy felnőni, hogy egyszer sem hallod, hogy ember vagy: ez az afgán nők mindennapi élete. Ezt visszautasítani alapvetően feminista magatartás. Senki sem tanított meg feministának lenni.

Afganisztánban egy nagy családban élt. Mindent megkapott ahhoz kislányként, hogy fejlődjön?

Nem. Háború volt és mi állandóan úton voltunk, a családomnak Iránba kellett menekülnie. Ez nem olyan volt, mint Európában, ahol egyértelmű, hogy a gyerekek iskolába járnak. Az iskola vagy volt vagy nem, nekem is kiesett néhány év az életemből, amikor nem járhattam a konfliktusok miatt, mert az iskola egyáltalán nem volt elsődleges szükséglet. És mindennek ellenére végül sikerült leérettségiznem 2008-ba, majd felvételt nyernem a Kabuli Képzőművészetire.

Emlékszik olyan időszakra, amikor gyerekként boldog volt Afganisztánban?

Persze. Bár ez is egy nagyon furcsa kérdés. Ha az ember nem ismert életében mást, mint a békét, akkor onnan nézve nevetségesnek tűnhetnek azok az apróságok, amelyekben mi megtaláltuk a boldogságunkat. Nagyon boldogok voltunk például, ha volt egy darab száraz kenyerünk, amit megehettünk...

Mire tanította az édesanyja? Mit adott útravalóul?

Édesanyám igazi mesemondó. Számára a nevelés egyik módja volt, hogy történeteket mesélt nekünk, valódi történeteket, más nők életét, olyan emberekét, akiket ismert. Ezért van az, hogy amikor rajzolok, én is egyfajta történetet mesélek, persze nem általános értelemben, ahol van eleje és vége, hanem olyanokat, amikben az idő nem ér véget. 

Afganisztánban már nagyon fiatalon erőszak és szexuális zaklatás áldozata volt.

Mint minden nő Afganisztánban.

Így aztán 2015-ben, az ARMURE című performance-a után menekülnie kellett.

A performance abból állt, hogy Kabul egyik főutcáján sétáltam egy vaspáncélban, amelynek dudorai a fenék és mell részén kihangsúlyozták azokat a női nemi jellegeket, amelyek az országomban vágykeltőek a férfiak szemében, és amelyek a tálibok rögeszméi is egyben. Amik miatt folyamatos zaklatásban élünk. Nyolc perc után egy autóba kellett menekülnöm, és a lehető leggyorsabban elhajtani onnan. Majd halálosan megfenyegettek.

Mikor érezte úgy, hogy a performance-ok felé fordul? Mi volt az alapötlet?

A képzőművészeti tanulmányaim közben történt, hogy úgy éreztem, be akarom mutatni egyidejűleg a munkáimmal a testemet is a térben, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez egy létező művészeti forma. Aztán fokozatosan elkezdtem felfedezni a videót, a fényképezést. És egy bizonyos ponton feltettem magamnak a kérdést, hogy miért állok a kamera előtt? Egy nap elhagytam hát és megéreztem a testemet a térben. Éreztem a testem erejét és azt, hogy itt most valami történik. Létrehoztam hát az első performance-t: kitettem a szobámat egy autópálya közepére, és a mindennapi élet banális cselekedeteit végeztem: tejet ittam, lefeküdtem. A járművek meg ott húztak el mellettem. És minél inkább veszélyben éreztem magam, annál inkább megnyugodtam, hogy ez valami. Csinálok valamit, hogy ez egy művészeti forma, hogy én egy művészeti médium vagyok. Így fedeztem fel a performance művészetet és rájöttem, hogy ez nagyon is radikális formája a tér és az idő felfedezésének a saját testemen keresztül, ahol az emberek emlékezetében az én testem képe marad meg.

Olyan előadása is volt, ahol 45 percig pofozta magad. Nem fájt?

De igen, viszont amikor tervezem, soha nem arra gondolok, hogy milyen lesz az nekem. Aztán a performance során az elme és a test eggyé válik és hagyja, hogy az előadás megtörténjen. Nem éreztem fájdalmat... vagyis de, éreztem, de ez nem állított meg... Mint az autópálya közepén, ahol minden pillanatban éreztem a veszélyt és ez mégis megnyugtatott.

Aztán bezárta magát egy bőröndbe...

Még Kabulban történt. A közönség közepén leraktam a bőröndömet. Belebújtam, és belülről felhúztam a cipzárt. Nem volt pontos elképzelésem az előadás további részéről, nyitva hagytam, és vártam, hogy mi fog történni. Az idő telt. Aztán valaki, egy nő, kinyitotta kívülről. Kibújtam. Az előadás, anélkül, hogy észrevettem volna, három órán át tartott. Ez a nő teljesen feldúlt volt. Elmesélte, hogy a közönség a legkülönbözőbb állapotokon ment keresztül a várakozástól, az álmosságtól, a türelmetlenségtől kezdve a vitákig, a csend pillanatáig, a haragtól, a szomorúságtól, a reményig. Anélkül, hogy én mindebből bármit is láthattam volna, a közönség minden lehetséges érzelmet átélt egy bőrönd előtt, amelyben felismerték a helyzetüket: a bezártságot, a magányt, az állandóan felettünk lebegő kivándorlást. Afganisztánban mindenki sok tabu és tilalom között nőtt fel. Az előadás révén az emberek úgy érezték, hogy állandó veszélyben vannak. Ők még mindig ezt élik.

Nem félt, amikor páncélban kiment Kabul utcáira?

Nem. De a kérdés nem az, hogy féltem-e vagy sem, hanem hogy miért félnek a nők kimenni az utcára? Mert igen, félünk, de nem veszünk róla tudomást és mégis kimegyünk. Számomra, mint művész számára soha nem az a kérdés, hogy félek-e. Azt hiszem, ha így lenne, akkor a művészek sosem mernének dolgozni.

A zaklatások, amiket korábban említett a legtöbb nő esetében félelemet, tagadást szülnek. Ön viszont inkább fellázadt ellenük.

Igen, mert egyértelmű, hogy a szexuális erőszak, a családon belüli erőszak, a nők elleni erőszak mind a patriarchátus által létrehozott rendszer eredményei. De nem mindig van a nőnek módja, lehetősége a lázadásra. Néhányan soha nem fogják megtenni, mert nem képesek rá. Csak szenvednek tőle egy életen át. Én szerencsés vagyok, hogy művészként módomban áll kifejezni magam. Női testben élek és a munkámban mindig a személyes élettapasztalatomat kérdőjelezem meg. Azt, ahonnan jöttem. De nem mondanám, hogy ez lázadás. Mert az én munkám alapvetően az alkotás. Egy művészi szándék.

A nők a képein meztelenek. Mit jelent önnek a meztelenség?

Nem meztelenek, csak testek. Számomra a meztelenség egyáltalán nem a szabadság szimbóluma. Amikor egy testet rajzolok, akkor csak azt akarom, hogy az tényleg puszta test legyen. Bár soha nem hoztam döntést arról, hogy meztelenek legyenek-e, vagy ruhát viseljenek, mégsem rajzolok soha semmilyen ruhát. Afganisztánban valójában minden a női testekről szól. És a tálibok a vallás súlyával igyekeznek elfedni őket. Én ezzel szemben azt szeretném megmutatni, hogy a testek hogyan állnak ellen, hogyan hagyják el otthonukat, és kezdenek el létezni.

Az Avignoni Fesztivál plakátjára egy meztelen nőkből, azaz kislányokból álló sort tervezett, akik tárt karokkal a horizont felé néznek. Ezt követően sokan megvádolták Önt a pedofília népszerűsítésével. Mit gondol erről? Mit érez, amikor negatív kritikát hall?

Nem ez az első alkalom. Nagyon heves kritikákat is kaptam már és mondhatom, hogy mostanra már igazán megvastagodott a bőröm. Gyakran gondolom magamban nevetve: milyen kár, hogy ezek az emberek, akik Franciaországban élnek, ebben a nagy művészeti múltú országban, nem látnak, megmaradnak egy nagyon archaikus gondolkodásmódban és nem képesek gondolkodni.

Gyakran mondja, hogy visszahelyezi a nőket a mitológiába. Melyik mitológiába?

A szóbeli mitológiába, vagyis a szóbeli történelembe, abba, amit édesanyám mesélt nekem. Mert azt ő is az édesanyjától hallotta, az meg a nagymamájától. Afganisztánban sok mindent így adnak tovább. Vallásosak vagyunk, de a szóbeli irodalom, a misztikus irodalom, és a költészet is erősen jelen van kultúránkban. Ez az ország ebben az értelemben nagyon gazdag és én ebből származom, ez táplált engem. A családunkban mindig jelen voltak a versek -persze a Korán mellett-, mindig voltak versesköteteink is, bár a szüleim nem tudnak írni-olvasni sem, mégis megvették őket. Anyám pedig -nem tudván olvasni- megtanulta kívülről.

Sokszor idéz Rumi verseiből.

Nálunk sokkal hosszabb neve van, igyekszünk mindig a teljes nevén szólítani. Rumi valójában a beceneve volt, és azért hívják így, hogy a nyugati emberek tudják kiről van szó. (nevet) A költészet alapvető fontosságú az afgán kultúrában, a versein nőttem fel. Rumi ott van a levegőben Afganisztánban.

Sokan hasonlítják a figuráit a mongol miniatűrökhöz, megint mások a buddhista festményekhez. Szándékosan ennyire gyerekrajzszerű a formavilága?

Igen és szeretem magam arra emlékeztetni, ahogyan gyerekkoromban rajzoltam. Megtartottam a rajzaimban ezt a kétdimenziós látásmódot és a gouache festék ezt lehetővé teszi számomra. Igen, talán hasonlítanak a miniatűrökre, bár inkább perzsának mondanám, mivel Afganisztán a nagy Perzsia egykori területein fekszik. Meg talán buddhista is, mivel Afganisztán központjában sok Buddha-szobor van a mai napig. De ezek csak hatások, a gyökereim, amelyek megjelennek a munkáimban, anélkül, hogy igazán szándékos lenne...

A tálibok, de az egész patriarchátus hatalmára is a munkájával válaszol...

Megpróbálom megmutatni a nők szexuális erejét, a női identitás erejét. Sok hagyományos faliszőnyegemen szülnek a nők. Bizonyos szülésjelenetekben háziállatokat hoznak világra. A nők, a gyermekek és az állatok az afgán férfiak tulajdonát képezik. Ugyanígy számos képem csatatereket ábrázol, ahol a nők vívják meg a férfiaknak fenntartott hősies cselekedeteket, a csatákat, különösen a sárkányokkal.

A festményein szereplő sárkányok jó vagy rossz sárkányok?

Nálunk sosincs jó sárkány. Csak egy féle sárkány van és az mindig az ördögöt jelképezi. Az a csata, ahol a sárkányt elűzik, a legfontosabb csata a világon. És ennek a mitológiai csatának semmi köze a háborúhoz. A költők sokat beszéltek a sárkányokról, mindig létezik egy belső és egy külső ördög, ami valóban maga a sárkány. Az afgán mitológia nagyon fontos alakja.

Miért kék? Számomra ez a szín a jó dolgokat jelképezi...

A sárkány egyetlen forrásban sem kék. De én kékre rajzoltam, mert ez a színe az afganisztáni lapis lazulinak. Ez az én módszerem arra, hogy az országom anyagi gazdagságát belevigyem a rajzaimba. A lapis lazuli ugyanis az egyetlen olyan drágakő a világon, amely csak Afganisztánban található meg.

És úgy tűnik, hogy az arany szín is nagyon fontos számára, hiszen a legutóbbi avignoni performance során is aranyszállal szőtt.

Valóban sokat használom a rajzaimban. Az aranynak ugye ott az anyagi értéke. Ám, amikor megjelenik a munkámban, elveszíti ezt és átértékelődik. Legtöbbször a szövegen alkalmazom, vagy a testeken. Egyfelől díszítés, de ugyanakkor a „nem anyagi” érték megfogalmazása is.

Egy évvel ezelőtt egy nyílt levelében azt írta: "Ami ma Afganisztánban történik, az humanitárius katasztrófa és a világ csendben, reakció nélkül nézi ezt a népirtást.” 

Azóta egy év telt el...És ez napról napra rosszabb. Gyerekeket rabolnak el, akik közül néhánynak sikerül megszöknie, de ezek a gyerekek mind megerőszakolva, megkínozva térnek vissza. A helyzet már túl van a katasztrófán. Amikor azt mondjuk, hogy Kabul elesett, akkor valójában ezt úgy értjük, hogy a lehető legmélyebbre zuhant. A média és mindenki hallgat. A tüntetni merészelő nőket túszul ejtik, néhányuknak sikerült kijutnia, de a többiekről semmi hír. A családtagjaikat zsarolják és Afganisztán belsejében népirtás zajlik, több mint 7000 hazarát öltek meg, felnőtteket, gyerekeket, teljes családokat. Akinek sikerült elmenekülniük, azok a hegyekben haltak éhen.

Segített hát sok nőnek és művésznek elhagyni az országot.

Szerencsés vagyok, mert Párizsban olyan emberekkel dolgozom együtt, akiket foglalkoztat a menekült kérdés és valójában a producerem volt az, aki meghallgatott engem és kihozta ezeket a művészeket. Ők már itt vannak Franciaországban...

Gondolja, hogy egy nap vissza tud majd menni Kabulba?

Ez minden afgán álma. De csak akkor, ha már nincsenek ott tálibok.

Az Instagram-on írta: "A szívem egyik fele Kabulban van, a másik fele New Yorkban, Párizs pedig a fogadott otthonom.” Miért New York?

New York a világ egyik nagyon különleges helye. Ebben a sokszínű városban az ember úgy érzi, hogy senki sem irányítja és ott van benne a világ összes országa. Ott senki sem javít ki az angolom miatt. Senki sem kérdezi, honnan jöttem. Senki sem tekint engem kívülállónak. Egy vagyok a sok közül. New York-i vagyok. Kabul után ez az egyetlen hely, ahol igazán önmagam lehettem. Párizs nyilvánvalóan az a város, amely a karjaiban tart. Ahol igazán védett vagyok és a hivatásomnak élhetek. De itt mindig menekült maradok.