Bizonyos görcsök nehezen oldódtak. Házalhatnék most a Trianon-szindrómával, de ezt mindig is gusztustalannak tartottam. Sokan éltek meg az erdélyiségükből, vagy kovácsoltak belőle előnyt, sérelemjutalékot. Apám is szerette felemlegetni, hogy erdélyiek vagyunk, néha egészen váratlan helyeken. Tunéziában nyaraltunk, amikor a kirándulóhajón kiderült, hogy több magyar is velünk tart. Apám, aki amúgy nem volt egy csevegő természet, mégis fontosnak érezte ezt kihangsúlyozni. Emlékszem a teljesen indokolatlan érzésre, ami ott és akkor elfogott. A szégyenhez állt a legközelebb, talán azért is, mert az én fülemnek kicsit mindig úgy hangzott, mintha a szegény rokonok szabadkoznának. Pedig apámtól mindig is messze állt mind a dicsekvés, mind a panaszkodás. Tényként közölte, amit én akkoriban nem nagyon akartam senki orrára kötni, magánügynek éreztem.
Háromféleképpen viszonyultak az erdélyiségemhez a magyarok. Azokat szerettem a legjobban, akik számára épp annyira jelentett kuriózumot az egész, mintha Győr vagy Székesfehérvár mellől érkeztem volna. Feltettek pár érdeklődő kérdést, és mentünk is tovább. Nem képzelték azt, hogy ha Erdélyből jöttem, akkor ismerem Jóska bácsit Korondról, „tudod, azt, aki egy kicsit ferdén tartja a száját”, mintha Erdély csak egy kis falu lenne, ahol mindenki ismer mindenkit. Másoknak bepárásodott a szeme, velük nem tudtam mit kezdeni, nem akartam együtt könnyezni, sosem fűtött különösebben a megmaradás romantikája. Nem őriztem lajbiban a magyarságomat az ezeréves határnál. Megint mások számára az erdélyi valahová a vidéki után sorolódott be a hierarchiában, amelynek élén a többgenerációs pesti ember állt. Ennek minősített esete volt a románozás, amivel nálam az illető végképp kiírta magát a komolyan vehető emberek közül. Ölni tudtam volna, amikor valaki azon is meglepődött, hogy Romániához képest milyen jól beszélem a nyelvet. Szerencsére ők voltak a legkevesebben, és nem a történelem volt a kedvenc tantárgyuk.
Az én szülővárosom (Radóc) ráadásul még ennél is cifrább történetet rejtett. Kénytelen voltam regényt írni belőle, mert folyton magyarázkodnom kellett, miért is érkezem Szucsáva megyéből, vagyis a világ végéről. Pedig szűk másfél évszázadig a terület Bukovina részeként a Habsburg birodalomhoz tartozott, igaz, elég távoli bugyorként, de mégis: az épületek máig őrzik ezt az időt. A stílus szerencsére levakarhatatlan. Tehát egy erdélyi Moldvából – szép kis história. Ráadásul csak pár napot töltött ott születés ürügyén.
Én viszont olyan magyar akartam lenni, aki nem szorul magyarázatra. Aki sablonarccal álldogálhat a közértben, és kedvesen tűri, ha letapossák a hatos villamoson. Az volt a legjobb, ha bennszülöttként keresztül néztek rajtam. Arról is leszoktam, hogy folyton szóba elegyedjek idegenekkel a BKV-n. Ez nem pesti szokás, jöttem rá. Megtanultam úgy álcázni magam, hogy belül büszke maradjak a gyökereimre. Kevertségemre, rendhagyóságomra. Így leltem meg szívtájékon a nyugvópontomat, amit azóta jobb híján hazámnak nevezek. És viszem magammal mindenhová.