Szentendre egy csodahely, a világon kevés olyan város létezik, ami ennyi művésszel büszkélkedhet – mondja a hetvenhét éves Erdész László, aki 1981 óta mutatja be a település meghatározó művészeinek munkáit, és viszi ki azokat nemzetközi vásárokra Európába, az Egyesült Államokba és Kínába egyaránt. A vállalkozó azonban hosszú utat járt be, míg idáig eljutott. 1946-ban született Székesfehérváron, ahol a Felső Király soron (mai Móricz Zsigmond utca) élt a szüleivel és bátyjával. „Mivel apám a Horthy-korszakban repülős volt, ezért ennek később meglettek a következményei. A háború után nem kapott állást, minket meg beköltöztettek egy kulák családhoz. Öten laktunk egy szobában. A lakásban egy villanykörte égett, és még fürdőszoba és fűtés sem volt. Egy háromlábú dobkályhába dobtuk a kukoricacsutkát, hogy azzal tüzeljünk” – idézi fel a galerista, akit még ilyen körülmények között is megszólított a művészet világa.Bátyjával a közeli Május 1. Téri Általános Iskolába járt, telente a megyei könyvtárba járt tanulni és melegedni, ahová a Csók István Képtáron keresztül lehetett bejutni. „A testvéremmel minden alkalommal itt sétáltunk végig, így a kiállításokat egy héten akár hatszor is megnéztük” – nevet Erdész. A képtárhoz akkoriban került oda a legendás művészettörténész-házaspár, Kovalovszky Márta és Kovács Péter, akik számos fontos alkotónak rendeztek kiállítást, többek közt Csontváry Kosztka Tivadarnak, Vajda Lajosnak, Korniss Dezsőnek, Kondor Bélának és Schaár Erzsébetnek. „Emlékszem, a képtárban vasárnap délelőtt tizenegykor voltak a megnyitók, így azok is odaértek időben, akik vonattal érkeztek” – emlékszik a galerista, aki akkoriban kezdett el ismerkedni a vele egykorú alkotókkal.
Művészetet acélból
Noha Erdész később Dunaújvárosban tanult gépgyártás-technológiát, majd a Dunai Vasmű tervezőirodáján helyezkedett el, ismét bevonzotta a művészeti életet. Fiatal mérnök- és művészbarátaival ekkor alakították meg a városközpont Uitz Termének pincéjében a Dunaújvárosi Műhelyt, ahol az alkotók nyugodt körülmények között dolgozhattak. „A kész műveket a köztereken akartuk elhelyezni, hogy egy kicsit feldobjuk Dunaújváros arculatát. Szerencsére a város partner volt ebben” – mondja Erdész. Barátaival hamarosan meggyőzték a Dunai Vasmű főmérnökét, hogy elindítsák az acélszobrászati szimpóziumot, melynek keretében fiatal művészek ingyen szállhattak meg a városban, a munkáikat pedig brigádok kivitelezték acélból – a többméteres alkotások a mai napig díszítik Dunaújvárost, persze vannak kivételek. „Galántai György szobrász barátom egy győzelmi V betűt formázó szobrot készített, mely akkora lett, hogy targoncával lehetett benne közlekedni. A tervünk az volt, hogy felállítjuk a 6-os út mellett. Az akkori hatalom természetesen nem engedte.”
Híre ment a helynek
Erdészt később meggyőzték a barátai, hogy vállalja el a Képcsarnok Vállalat dunaújvárosi bemutatótermének vezetését. A szakember így hirtelen beletanult a műkereskedelembe, idővel pedig Farkas Ádám szobrászművész hívta fel telefonon, hogy legyen az 1980-ban alapított Szentendrei Grafikai Műhely galériása. – Megtetszett az ötlet, így az öreg Volkswagenemmel felutaztam, és mikor megláttam a Fő téren álló épületet, piszkosul bejött” – idézi egykori lelkesedését Erdész, aki feleségével hamarosan a városba költözött. Csak később derült ki, hogy amit látott, az a Kmetty Múzeum, a tényleges munkahelye a tőle jobbra álló romos épület. Visszatáncolni nem akart, így kicsinosította a galériát, ahol számos újítást hozott. Bevezette a szombati, vasárnapi nyitvatartást (ami a műtárgypiacon akkoriban ismeretlen volt), a művészeknek katalógusokat adott ki, a képeket valutáért is értékesítette, míg a pincében létrehozott egy művészklubot Major Tamás elnökletével. Többek közt bemutatták a Mácsai Pál rendezte Übü királyt, valamint Király Tamás egy divatbemutatóját. „A helynek hamar híre ment, sok művész és műértő járt ide Budapestről. Volt három egymást követő év, amikor több mint ezerhatszáz grafikát adtam el. Ilyet Magyarországon soha előttem nem csinált senki, és szerintem nem is fog” – büszkélkedik Erdész, aki a galériában Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Bálint Endre és Szántó Piroska műveit is értékesítette.
Találkozás Warhollal
„1986-ban egy hónapos ösztöndíjat kaptam az Egyesült Államokba. Mondanom sem kell, az utazás nagy fordulatot hozott az életemben” – emlékszik Erdész, aki a tengerentúlon arra törekedett, hogy minél híresebb galériákkal és művészekkel vegye fel a kapcsolatot. Így találkozott a washingtoni Nemzeti Galéria igazgatójával, majd nézte meg Los Angelesben a Gemini G.E.L. nevű szitanyomó műhelyt, ahol többek közt olyan világhírű alkotók készítettek nagy méretű printeket, mint David Hockney, Roy Lichtenstein és Frank Stella.
Erdész később New Yorkban Andy Warhol bohém Factory nevű művészeti stúdiójába is benézett, ahol a pop art nagymesterével is találkozott. A Soho negyedben a bolgár származású Christo nevű land art művésszel beszélt, aki arról volt híres, hogy felesége, Jeanne-Claude együttműködésével különféle anyagokkal fedte be a világ neves középületeit, köztük a Reichstagot, a párizsi Diadalívet vagy a Pont-Neuf hidat. „Christo rajzaiból később Szentendrén rendeztem kiállítást, arra azonban sajnos nem tudtam rávenni, hogy csomagolja be a Műcsarnokot” – mondja a vállalkozó.
Újranyitni a múzeumokat
Erdész a rendszerváltás után profilt váltott: saját galériát nyitott Szentendrén, az esernyőkkel díszített Bercsényi utca egy tizenkét négyzetméteres helyiségében, ami azonban kicsinek bizonyult, így kibérelte a mellette lévő háromszintes épületet, melyben azóta is árulja a műveit.„Szentendre kivételes város, de ezt az értéket a mindenkori vezetés sosem tudta a helyén kezelni” – értékel a galerista, aki tavaly óta nehezményezi, hogy a település múzeumaiban nem a névadók műveit állítják ki. „A Barcsay Múzeumban a Barcsay-képeket, az Anna Margit – Ámos Imre Múzeumban a házaspár alkotásait, a Vajda Múzeumban pedig Vajda Lajos és körének műveit kell bemutatni. Ők határozzák meg Szentendre identitását, ezt meg kell becsülnünk” – mondja. Idén ezért nyílt levelet írt a városvezetésnek, majd a polgármesterrel is felvette a kapcsolatot, a városházán pedig tanácskozást szervezett. „Meg akartam értetni mindenkivel, hogy Szentendrének a múzeumi hálózat nem teher, hanem lehetőség.” A megmozdulásnak lett eredménye: a Vajda Múzeumot idén megnyitják, a jövő évben pedig az Anna Margit – Ámos Imre Múzeum tárja ki kapuját.
