Az idei tavasz hozta el a zsebpénz fogalmát Dusi életébe, és ezzel egy újabb fal dőlt le a gyermek- és felnőttkor között. Hiszen így sok mindenről kiderült rövid idő alatt, hogy bizony ára van, és nem is mindig megfizethető. A vágyott legós újságjai, az extra vékony csemegekolbász, amit annyira szeret, hogy még kenyeret sem harap mellé, nehogy elvegye az ízét, illetve a minipizzák, amelyeket szintén számolatlanul végezne ki, mert nem lehet nekik ellenállni, térül-fordul az ember a konyhában, s máris szertefoszlott kettő, de leginkább három, nos, ezek mind nem olcsók.
Most ne gondoljanak arra, hogy nálunk már a gyerek rendezi a konyhapénzt. Május végén könyörögte ki azt a lehetőséget, hogy egyedül szeretne vásárolni a lépcsők alján lévő, amúgy nem kicsi boltban, ahol rendszeresen költjük az euró szempontjából egyre erőtlenebb forintjainkat. A hosszas alkudozás után a nejem is belement a dologba, egy kikötéssel, ott fog várakozni a bejáratnál, ha bármi balul ütne ki. És persze így leselkedni is tud az üvegen keresztül. Ez nagy szó, mert a nejem szereti kézben tartani a dolgokat, úgy gondolja, ahová nem ér el a tekintete, ott máris burjánzani kezd az őskáosz, névtelen szörnyek bújnak elő az idők mélyéből, és a világunk, akár egy jó katasztrófafilmben, máris a feje tetejére áll. Az anyák dolga ugyanis, hogy azoktól a veszélyektől is megóvják a sarjaikat, amelyek nem is léteznek. Vagy mások számára láthatatlanok. Ahol egy férfi csak unatkozó zöldségeket és álmos konzerveket észlel, az a körülmények rossz együttállása esetén akár egy gyerekrablás helyszíne is lehet, vagy egy új Bermuda-háromszög, amely kérdezés nélkül szippantja be a kiskorúakat.
Ezek a veszélyek pedig csak megtöbbszöröződtek azóta, hogy Dusi önállósági kísérletei is felszaporodtak, hiszen már nyolcéves nagy-kisfiú, aki mindent szeretne egyedül csinálni. Például ő akar bevásárolni a családnak, mert az olyan felnőttes. És kívülről nézve önfeledt szórakozás, hiszen látszólag azt vesz magának az ember, amit akar. Meg is kapta a pénzt, amelyet neki kellett beosztania, ahogy nekünk is, és egy listát a hozzávalókról, amelyek nélkül nehezen készülne el az aznapra tervezett ebéd és vacsora. Persze volt némi ráhagyás az önálló döntésekhez is. Ekkor leplezte le magát (a nejem látta, ahogy a száraz tészták előtt álldogálva kétszer is kiszámolta az ujjain) a világ egyik gonosz trükkje: túl sok a csábítás a zsebünkhöz képest. És csak kevesen vannak, akiknek nem kell fejben kalkulálniuk ahhoz, hogy a vágyak kecskéje is jóllakjon és a pénztárcánk káposztája is megmaradjon. Vagyis a gyermekkor burkán kívüli világ tele van kompromisszummal, mérlegeléssel és túlárazott termékkel.
Nevetve jött ki, mert ő – laza háromnegyed óra alatt – megoldotta a maga egyenletét. Jutott mindenre, ha lemondással is. Talán csak a hagyma és az olaj árát sokallotta, legszívesebben azokat ott is hagyta volna a polcon, mert akkor még a pillecukor is belefért volna a kosarába. Nehéz is vitatkozni ezzel, mert a végtermék felől nézve ezek tűnnek fel a legkevésbé: ki dicsérné meg a bolognai spagettit a selymes olajért vagy az üvegesre sütött, leheletvékony hagymáért? Az olajra mi is csak hümmögtünk nagyokat, de nem akartunk belesodródni egy másik, még bonyolultabb leckébe, hogy mi hajtja fel időnként az árakat, háború és hiány, politika és mánia, épp elég volt az első bevásárlás tapasztalata. Ahogy büszkén mosolygott, átadva a teli szatyor terhét, már látni engedte a későbbi felnőttet. Azt, aki már ott mocorog a bőre alatt, türelmetlenül készülődik, pedig lesz még elég ideje.
Nem árulok el titkot, néha kifejezetten unni is fogja a bevásárlást, ahogy most a német helyesírást.
Azóta már zsebpénzt is kap, legyen mire költenie. Netán spórolnia és félretennie valami nagyobbra. A spórlás is egy új kifejezés, jobb lenne minél később megtanulni, hiszen olyan, mint egy makacs nő, aki már az első találkozás után levakarhatatlanná válik. Ki is bújt belőle a könyvelő, szépen vezeti a kiadás és bevételi oldalt. Főként azt, ha valaki tartozik neki. Én például kétszáz forinttal jövök neki, mert tegnap nem volt elég apróm a parkoláshoz, így kénytelen voltam tőle kérni. (Ezért is jó zsebpénzt adni a gyereknek, van tartalék, ha megszorulunk.) Le is számolta a tenyerembe, de már aznap kérte is vissza. Megegyeztünk a ma délutánban. Még szerencse, hogy nem ismeri a kamat fogalmát. Persze most még arra költ, amire mi nem szeretnénk, hogy pénzt dobjon ki. Az önmagát cukormentesnek hazudó cukros löttyök vezették a sort, és nyáron elég nehéz elmagyarázni, hogy az egészségest gyakran arról lehet felismerni, hogy az ízében nem olyan intenzív és megnyerő. Nem itatja magát. Nincs könnyű dolgunk. Hiszen úgy kellene óvatosságra és körültekintésre nevelni, hogy közben minden oldalról támadják a fogyasztás bevett szirénjei, reklámok, plakátok, szórólapok, amelyeket már el tud olvasni. És ő még elhiszi, amit olvas. Nem is csoda, hiszen most tanulta meg a betűket. Jó lenne kitolni azt a másik fájdalmas leckét, ami az írott szó árulásairól szól majd. Addig inkább fizetjük mi az árát.
