Nem minden Bauhaus, amit annak látszik. Az ingatlanpiacon ugyan máig divatos hívószó, amit a két világháború között épült, a szokásosnál dísztelenebb, inkább arányaival elegáns, lapostetős épületre ráhúznak, de egyszerűbb, ha ezeket csak modern stílusúaknak nevezzük. Már a németországi Bauhaus mozgalom is inkább vírus volt és nem kifejlett stílusirányzat – az Európában szétáramló növendékek magukkal vitték ugyan a mintát, a racionalizáló gondolkodásmódot, ami aztán otthon annyiféle lett, ahányféle. A magyarországi Nyugat felé tekintők is inkább a kor-szerű és éppen divatos modernitást látták bele vagy szerették volna bele látni, miközben a Bauhaus igazi törekvése, a baloldali, szociális irányultság (korszerű lakástelepeket a munkásságnak!) még a határok előtt kiveszett belőle. Amit ma kissé ábrándosan nosztalgiázva bauhausosnak nevezünk Pesten és Budán, azok a házak főleg tehetős polgároknak épültek a harmincas években.
Tehetségből, generációsan vagy csak a kordivatnak engedve Magyarországon is sokkal többen építettek 90 évvel ezelőtt „Bauhaus” házakat, de igazán csak két építészt nevezhetünk minden megszorítás nélkül: Forbát Alfrédot és Molnár Farkast.
Mindketten valódi hallgatói voltak a weimari, majd dessaui Bauhaus iskolának, ugyanabban az évben születtek, ráadásul mindketten Pécsről származtak el. Molnár Farkas egy német eredetű családban még Molnár Ferenc néven született 1897. június 21-én. Nagyapja és apja még Mühlstein volt, aki 1892-ben postai tisztviselőként magyarosított Molnárra. 1919-ben szülővárosában kezdte a pályáját művészeti íróként és tipográfusként, de nemcsak írt a Krónika című lapba, hanem ő készítette a lap teljes programját, könyvillusztrációit és festményei kiállításokon is megjelentek.
Forbát Alfréd, 1920 és 1922 között már Walter Gropius irodájának munkatársa volt Weimarban, így részt vett a Bauhaus megvalósításában is. Hazatelepülve nem tudott sikeres praxist kialakítani, így1938-ban Svédországba költözött, ahol előbb Lund egyetemi város mérnöki hivatalának tervező építésze volt, később több város, többek között Stockholm városrendezési tervein dolgozott.
1921-ben Molnár Forbát hívására érkezett meg a weimari Bauhausba – némi hazai politikai és olasz kitérő után:1916-ban építészmérnök-hallgató lett, aztán máig nem tisztázott, hogy a Tanácsköztársaság alatt nem állt-e vöröskatonának, utána mindenesetre ősszel jobboldali diákok megmerítették a Dunában, így érthetően inkább külföldre ment.
De nem volt egyszerű személyiség és 100 év távolából a később fogalommá váló Bauhaus-beli létet is jelentősen megszépítik a visszaemlékezések. Gazdasági válság, feszült politikai és ideológiai viszonyok, olykor ellenséges környezet és a diákok, tanárok összecsiszolódása sem ment könnyen. Molnár Farkas szélsőségek iránti vonzódása már barátjának és kollégájának, Weininger Andornak is feltűnt, szereplési és túlzott becsvágyát később Forbát is szóvá tette. Hősünk hallgatóként konfliktusokba került hol mesterével, Gropius-szal, hol Forbáttal, Breuer Marcellel – hallgatótársaival, tanáraival. Ugyanakkor életének ez meghatározó szakasza volt, sőt sikeres is, hiszen az egyik itteni kiállításon rukkolt elő konstruktivista „vörös kockaház” tervével, ami a hatásos egyszerűségével egyszerre ejtette ámulatba a többieket, de egyszerre kavart heves – ellenző – indulatokat is.
A kísérleti tervből később mintha prototípus is lett volna: az úgynevezett Bauhaus házegység prototípusa. Egy tehetséges, az iskola sokszínűségére nyitott művészből – aki bútorokat éppúgy készített mint plakátokat, festményeket – idővel építész lett, aki legfogékonyabb ifjúkorát az akkori az európai avantgárd egyik szellemi központjában töltötte.
Aztán hazatelepült és a kockaház új szociális művészeti modellje nem lett az új társadalom felépítésének alapeleme. 1924-ben még típus-sorházakat tervezett (belső berendezésüket is gondosan megkonstruálva), aztán úgy döntött, hazaköltözik.
Sima vonalú, praktikus – és változtatható nagyságú – bútorait részben már itthon kivitelezte, sőt be is mutatta, de itthon a Bauhaus szabadszellemű világából hirtelen ellenséges közegbe került. Amikor 1925-ben végleg hazatért, előbb lediplomázott a Műegyetem építészkarán, aztán karrierje nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Szigorúan funkcionális („funkcionalista”, azaz itthoni értelmezés szerint „személytelen”) tervei-épületei csak egy szűk körben találtak megértésre. Első emlékezetes háza a Gellérthegy nyugati oldalán, az 1. kerületi Mihály utcában ma is áll: a Delej-villát – alagsorában saját lakásával – 1929-ben Ligeti Pál társaként tervezte. Mára a többszörösen átépített Delej-villa (névadója a megrendelő Delej Géza nagykereskedő volt) már semmit nem mutat abból a letisztultságból, amivel kilógott a neobarokk, art decós környező épületek közül. A lejtőben két T alakba rendezett dísztelen tömb áll lapos tetővel, csőkorlátos vasbeton lemez erkélyekkel, és remek panorámával. De nemcsak kilógott a környékből, hanem a gazdaságosságot és praktikumot hangsúlyozó dísztelenségével az egyik első modern lakóház is volt a Budán.
A Delej-villát és benne Molnár Farkas lakását bemutatta a Magyar Iparművészet, majd a modern építészet szócsövének számító Tér és Forma, Molnár Farkas pedig tudatosan élt a reklám eszközével, amikor részletesen bemutatta 52 négyzetméteres lakását és annak korszerű rendezési elveit a mobil, többfunkciós lakószobától a beépített szekrényeken át a modern csőbútorokig, melyeket Breuer Marcell tervezett. Az érdeklődők vasárnaponként meg is nézhették, hogyan működik a „modern lakás”.
Egy ideig úgy tűnt, sínen van. 1929-ben Gropius meghívta a CIAM frankfurti kongresszusára, utána itthon is megalakították a modern építészet magyar CIAM csoportját, 1930-ban felveszi tagjai közé Mérnöki Kamara, önálló tervezőirodát nyit.
De két év múlva már ki is zárják, egy hónapi fogházra ítélik, mivel a CIAM csoport Ház, város, társadalom című kiállításának erősen szociális ihletésű anyaga miatt bírósági eljárás indul ellene. Ez később megismétlődik: 1936-ban visszaveszik, 1938-ban a korábbi kiállítás miatt újra kizárják. Közre játszott ebben az újra konzervativizmusba forduló és egyre ellenségesebbé váló közhangulat, de már említett személyes tulajdonságai is – sűrűsödtek a konfliktusai, ideáljai és a magyar valóság között egyre nagyobb lett a távolság.
Közben szaporodtak a házai. A XII. kerületi Lejtő utca elején álló Dálnoki-Kováts villát az 1933.évi milánói triennálén kategóriájában a legjobb épületként díjazták, 1931–36 között a Rózsadombon több lakóháza épült meg: a Cserje utcában egymás után három, de a Pasaréti és a Bimbó útra, a Vérhalom, a Hankóczy Jenő, a Lejtő és a Kavics utcába is, vagy a Csévi közbe. Házaira jellemzőek voltak a változtatható térkapcsolatok, a hely gazdaságos kihasználása és – mivel dombvidékről és főleg tehetős polgárok lakásairól volt szó – a nagy teraszok. A Napraforgó utcai mintatelepen 1931 végére készült el a Ligeti Pállal közösen tervezett családi háza. Sokak szerint ez maga a Bauhaus: a Bauhaus-elvek először itt váltak valódi építészeti formává Magyarországon. (Következetesen Bauhaus villát csak Molnár Farkas és Fischer József tervezett.)
Közben megváltozott a politikai klíma és Molnár pályáját egyre inkább afféle sorsdrámaként lehet tárgyalni. Két kamarai kizárás közben még megszervezi a CIAM kelet-európai csoportját, amelyet az 1938-as kelet-európai kongresszus után feloszlat. Kivándorlási tervek foglalkoztatják. „Előbb utóbb nékem is ki kell mennem. Itt vége a mi nótánknak” – írja 1938-ban a már Amerikába emigrált barátjának, a Harvardon oktató Breuer Marcellnek. Ahol Breuer Gropius munkatársa. Mindketten többször is biztatják a távozásra, de Molnár Farkas családjával maradt.
1938-ban még aláírójaként szerepelt annak Pesti Naplóban megjelent tiltakozó nyilatkozatnak, amit a szellemi élet 59 képviselője írt alá a készülő zsidótörvény ellen, aztán – miután 1939-ben újra visszaveszik a kamarába –, úgy érzi, bizonyítania kell és a nemzeti radikális Országépítés című lap szerkesztőbizottságának tagja és szerzője lesz. Egyik sokat vitatott cikkében a hazai építészetben észlelhető, kozmopolita, faji túlsúlyról nyilatkozik, a magyar építészetet veszélyeztető idegen – német és zsidó – befolyásokról, továbbá a nemzeti/falusi építészetről, Részt vesz egy kísérleti szövetkezeti falu tervének kidolgozásában – az 1922-es weimari Bauhaus lakótelep-tervtől eljut Rongyosújfaluig, a visszafoglalt Kárpátaljára tervezett Rongyosgárda falutervéig. De Molnár Farkasra elsősorban arra a bauhausos építészként emlékezünk, aki mégis Magyarországon hozott létre kiemelkedő életművet.
Utolsó nagy műve, az úgynevezett Magyar Szentföld-temploma torzó maradt. Molnárt 1937-ben kereste meg a ferences P. Majsai Mór szentföldi hivatali biztos egy hűvösvölgyi Szentföld-templom megépítésének ötletével. A ferencesek feladata volt a közel-keleti zarándokhelyek őrzése és gondozása, Majsai az erősödő Szentföld-mozgalom nevében lényegében a Szentföld-templomnak, az akkori Palesztinában található legfontosabb zarándokhely másolatának felépítését szerette volna Budapesten elérni. A terv központjában egy kupolával fedett ovális alakú tér állt, hosszanti oldalai mentén hat-hat kápolnával, a homlokzat teljesen modernista lett volna. 1938-ban Molnár Farkas Palesztinát is megjárta, a megrendelő nyomására változatlanul modernista eszközökkel ugyan, de bizánci hatásúvá változtatta az épület külső terveit. A félig kész templom túlélte a világháborút, az építész viszont nem.
Molnár Farkas 1945 januárjában a saját Lotz Károly utcai társasvillájában lett bombatámadás áldozatává, mindössze 47 és fél évesen. Vele pusztultak tervei, rajzai, részben építészi hagyatéka. Walter Gropius Molnár Farkast hivatása mesterének tartotta, aki túl korán és életműve kiteljesedése előtt halt meg. „Nélküle másként írnánk a huszadik századi magyar építészet és művészet történetét. […] alig másfél évtized állt a rendelkezésére életműve felépítésére” – írta monográfusa, Ferkai András.
