Manapság sokan, ha a populistára gondolnak, akkor egy borostás arcú, macsó férfit képzelnek el, aki szociálisan demagóg és soviniszta közhelyeket pufogtat. Ezen a képen sokat ront, hogy populistának minősül Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke - aki sok kellemetlen percet szerzett a nyakkendős-öltönyös ellenfeleinek az elnökválasztáson - és a most főszerepre készülő olasz Giorgia Meloni is.
Száz éve azonban a populista még egészen mást jelentett, mint ma. A kifejezés az Egyesült Államokban terjedt el a farmermozgalmak támogatói körében, és a késő római köztársaság ún. populares pártjára utalt, amely a „nép” érdekét képviselte a senatori renddel szemben (azonosítva a plebst, a köznépet és a politikai közösség értelemben használt populust). Az 1891-ben zászlót bontó Néppárt, más néven Populista Párt kiállt – ahogyan akkoriban mondták – a „dolgozó osztályok” érdekei mellett, vagyis ekkor a populizmus eleve baloldali és demokrata jellegű volt (a jobboldali populizmust a korban fából vaskarikának tekintették volna).
A Populista Párt és az alapját képező, a régiós és helyi társadalmakba mélyen beágyazott hálózat társadalompolitikai céljait tekintve baloldali demokrata, szociális, emancipáció-párti (ti. afroamerikai-barát), számos vonatkozásban a szociáldemokráciát amerikai földön helyettesítő mozgalom volt, kulturális arculatában vallásos, keresztényszociális elemekkel. Mivel az amerikai reformer mozgalmak elsősorban a gazdasági rendszert bírálták a közélet korrumpálódása, a kisembereknek kedvező törvények elgáncsolása miatt, ezért a konzervatív alapú keresztényszociális és a baloldali szociális gondolat érintkezett, és jól megfért a populista mozgalom keretében. A mozgalom fölkarolta a farmereket, munkásokat, kézműveseket, afroamerikaiakat – és a gyermekeket meg nőket.
A párt támogatta a női választójogot, mely régóta szenvedélyes viták tárgya volt az angolszász világban (Angliában gyakorlatilag 1848 óta, míg a sokkal demokratikusabb berendezkedésű Egyesült Államokban a kérdéskör megvitatása pár évtizeddel korábban kezdődött). Érdekesség, hogy a világon először az Egyesült Államok területén, Wyoming államban adták meg a nők részére a választójogot, 1869-ben, majd ezt követte nem sokkal később a mormonok lakta Utah. (Az azonban tény, hogy országként Új-Zélandot illeti az elsőség, 1893-ban.)
Egy holland szociálpszichológus, Geert Hofstede ötven ország 117 ezer polgárára kiterjedő értékvizsgálatot végzett el; ennek tanulságát alapul véve az észak-amerikai populista mozgalmat az alábbi értékekkel azonosíthatjuk: a politikai és gazdasági hatalomtól való függetlenség, illetve ennek ellenőrzése, a bizonytalanság kerülése, az egyén függetlensége vertikálisan (minden központi hatalomtól), a horizontálisan szerveződött kollektivizmus (a farmerek között), valamint a nőiesség értéke. Ez utóbbi furcsa lehet: a nőiességet általában nem a farmerpopulizmussal szokás párosítani. Ám ha figyelembe vesszük, Hofstede milyen értékeket tulajdonít a férfiasságnak (siker, versengés) és a nőiességnek (gyengédség, szolidaritás, támogatás), akkor érvelhetünk amellett, hogy a populizmus alapvetően „női” vonásokkal rendelkezett.
Látszólag kevéssé fér ez össze a Vadnyugat „maszkulin” örökségével, ám annál inkább azzal a szereppel, amelyet a nők töltöttek be a korabeli amerikai életben. A Vadnyugaton a nőszűkösség és férfitöbblet, a keleti parton pedig a nők tanultsága hozzájárult megbecsülésükhöz a társadalomban. A női értékek képviselete rezonált a gazdasági életben végbement negatív változásokra. Hiszen a mozgalmat éppen az hívta életre, hogy a korabeli társadalomban és az üzleti életben nagyon – sztereotip – „férfias” vagy annak tekintett vonások uralkodtak: a kíméletlen versenyszellem, a siker mitizálása (függetlenül a siker okától), a könyörtelenség.
A kor üzletembereit, bankárjait, vasútkirályait és acélgyárosait a harcos archetípusával azonosították a korabeli sajtóban. A laissez faire kapitalizmus szociáldarwinista prófétái, mint William Graham Sumner, úgy értékelték a kíméletlen, taposó gazdasági versenyt, mint a létért folytatott harcot, az erősebb kiválasztódásának folyamatát. A szociáldarwinizmus mélyén rejlő vallástalan gondolat (hiszen ez tagadása a vallások, így a kereszténység könyörületességének) nagymértékben igazolta a kapitalizmus embertelen túlhajtásait.
Nem volt másként ez Angliában sem. Elizabeth Gaskell Észak és Dél című regényében Mr. Thornton, a képzeletbeli (Manchesterről mintázott) Miltonban lakó gyáros a nyers anyagiasságot és teljesítményelvet azzal ideologizálja, hogy Észak-Anglia a legtovább maradt érintetlen a rómaiak által hozott kereszténységtől, és a teuton-szász néplélek a keresztény máz alatt jobban fönnmaradt Északon, mint a jézusi hittel korábban megismerkedő Dél-Angliában. Ez úgy, ahogy van bugyutaság persze, de ennél hajmeresztőbb érvelésre is volt példa, nem regényben, hanem filozofálgató művekben. Akadtak például, akik Franciaországban a nemességet a frankok, a parasztságot a leigázott gallo-kelták utódainak tartották, mintha két külön nép lenne (ne feledjük, hogy a fajelmélet megszületésének, a modern rasszista és antiszemita elméletek szárba szökésének korában vagyunk!). Ezzel szemben a veszteseket védelmező populisták éppenséggel a sztereotip nőies és zsidó-keresztény értékeket hangsúlyozták.
Thorstein Veblen szociológus, a populista mozgalom támogatója a harcossal szemben a nőt állította piedesztálra. Veblen elmélete szerint „lényegében valamennyi ipari elfoglaltság abból alakult ki, amit a kezdetleges barbár közösségben a nő munkájának tartottak.” Veblen magasztalta a „barbár” kultúrában, tehát a civilizáció fejletlenebb fokán a nők „eseménytelen szorgalmát”, amellyel nem érhet föl a férfiak munkája.
A XIX. század végi Egyesült Államokban az újságírás egyike volt a kedvelt női hivatásoknak, ami előfeltételezett két tényt: egyrészt a sajtó fejlődését, a polgári nyilvánosság meglétét, másrészt a női tanulás megbecsültségét. Nem véletlen, hogy számos újságírónő forgolódott a populista mozgalomban: Mary Elizabeth Lease, akit hívei „a populisták királynőjének” neveztek, Frances Willard, Annie LaPorte Diggs vagy az indián Susette La Flesche. 250 ezer nő vett részt a populizmus egyik hátországát jelentő Nemzeti Farmerszövetségi Mozgalomban, a tagság 6 százaléka.
A baloldali női populistáknak persze voltak előzményeik. Igaz, a Rebecca lányai nevű walesi kisparaszti mozgalom tagjai nem valódi nők voltak, nevük ellenére sem. A XIX. század közepén, Viktória királynő uralkodásának első éveiben dúló Rebecca lázadás során nőnek öltözött walesi férfiak rettegésben tartották a földesurakat, adó- és vámszedőket, katonákat és papokat. Ez volt az az időszak, amikor tömegesen zárták a szegényeket a Charles Dickens regényeiből ismert dologházakba. A Rebecca lányai az éj leple alatt megtámadták és megrongálták a vámsorompókat, mint az angol zsarnokság jelképeit, kárt tettek a gyűlölt földesurak birtokán, fenyegető üzenetben követelték a birtokosoktól az eladósodott bérlők elűzésének fölfüggesztését, szabotálták a lakbérek és a tized megfizetését. Írországban, ugyanebben az időben egy Molly Maguire nevű özvegyasszony védelmébe vette az ír bérlőket az angol földesurakkal és hatóságokkal szemben, s valóságos Robin Hood-hírnévre tett szert. Nevét később egy kelet-pennsylvaniai ír bányászokból álló anarchista csapat használta.
A baloldali populisták kifejezetten bírálták a sztereotip módon fölfogott férfiasságot, és helyette a nőies értékeket propagálták (igaz, ebben szintén sok volt a sztereotípia). Míg azonban ma Marine Le Pen és más női populisták propagálják célként a nemzeti közösség összeszűkítését, addig a százharminc évvel ezelőtt élt amerikai női populisták egy befogadó nemzeti közösséget képzeltek el, amelyben őslakos és bevándorló, fehér és afroamerikai, északi és déli farmer, munkás és polgár képes békésen együtt élni, és a kormányzat biztosítja a szociális védelmet mindenkinek. A ma populistának nevezett vezetők macsó, szexista kijelentései mutatják, mennyit változott a populista szó értelmezése.