Nagyon távol álltam a jogosítvány megszerzésétől, és még inkább a saját autótól. Élénken élt bennem a nyolcvanas évek benzinmizériája, amikor egyik vasárnap csak a páros, a másikon csak a páratlan rendszámú kocsik járhattak. Nagyapám és apám is előre gyűjtögette az üzemanyagot, ha hosszabb út volt tervben, de igazából alig terveztünk ilyesmit, mert a hosszú útra ott volt a vonat. A kilencvenes évek legelején pedig hiába lett üzemanyag is, meg szabadság is, kilométeres kocsisorok torlódtak fel a csengersimai határátkelőnél, a „Nyugat kapujánál”, épp a legnagyobb mehetnékünk idején. A tétlen és idegőrlő várakozás egy időre savanyú izzadságfelhőkkel, fáradt benzingőzzel és a szükségletek torokkaparó páráival vonta be világmegváltó terveimet, amelyek nem jutottak messzebb Nyíregyházánál.
Ráadásul akkor már a Sora mellett laktam, Kolozsvár legendás élelmiszerboltja mellett, köpésre a főtértől, a ló farkától, minden találkozások origójától. Pár perc alatt ott voltam minden fontos helyszínnél. Egyetemista kollégáim, barátaim közül egynek sem volt autója, így a hiánya fel sem tűnt. A státuszszimbólumokon csak röhögtünk, a saját szabadságunk megélése volt fontos, nap mint nap, ehhez pedig nem kellett tankolni. Pesten viszont az egyik barátom az épp beütő válságban megkérdezte, hogy nincs-e szükségem egy autóra, megkapnám ingyen, csak vegyem át a hitelt és vele a törlesztést. Nem tudtam nemet mondani, pedig akkor még egy tankolás vagy kerékcsere is kifogott volna rajtam.
Az autó már megvolt, el is rohantam az első iskolába. A román „hajtási” megszerzésétől azért tartottam, mert biztos voltam benne, hogy élesebb helyzetekben (és az elején csak ilyenek voltak, én már azt is annak éreztem, amikor a tanpályán először gyorsultam fel húszig-harmincig) félreértem az instruktor utasításait. Jobbra megyek bal helyett (ez magyarul is megesett), nem értem, hogy kinek is kell elsőbbséget adni és honnan. Kész káosz. Magyarul viszont tényleg csak a saját kétbalkezességem szabott határt mindennek, no meg a túlkorosságom – harmincöt is elmúltam már ekkor. Ehhez képest mindenen elsőre mentem át, csupán az utolsó akadálynak kellett nekifutnom háromszor. Az elsőt elizgultam, a másodikat elbénáztam, harmadikra viszont már a forgalom istene is mellém állt. Párás szemekkel vettem át a kis plasztikot.
Azóta nagyon büszke vagyok, hogy pesti jogsim van. Sok hasznát vettem az íratlan szabályoknak Ká-Európában: tülkölés ha kell, ha nem; a nem jól vezetők megregulázása, a lassúbb autók letolása az útról, ízes káromkodások, parkolás minden lehetséges helyen, a jelzőlámpák és sebességkorlátozás tág értelmezése. Húsz év kellett hozzá és Bécs, hogy lassan rájöjjek: vezetni nem küzdelem, és nem ellenfél mindenki, aki előttem megy, vagy épp szembejön. Már nem pestiesen vezetek, de a reflexek megmaradtak. Élvezem, hogy suhanok a kijelölt határokon belül. Még pár napig, aztán a kigazdálkodhatatlan benzinárak miatt megint visszatérek a kiindulópontra. Szép kis ív, szinte történelem.