Bezzeg régen a gyerekek csak úgy járhattak télen iskolába, ha vittek magukkal egy darab szenet vagy egy hasáb fát, mert máshogy nem lehetett kifűteni a tanyasi iskola rozoga épületét! – ma is látom a a tanító néni felemelt mutatóujját, amellyel arra figyelmeztetett: milyen jó is nekünk, hogy a jóllehet büdös, de kétségkívül meleget okádó olajkályha mellett tanulhatjuk a betűvetést.
Ez nagyjából fél évszázada történt. Abban az iskolában már régesrég központi kazán van, radiátorok ontják a meleget, és el tudom képzelni az igazgató döbbenetét, amikor megkapja a tankerülettől a felszólítást: vizsgálja meg, hogyan lehetne fával fűteni azokat az osztálytermeket, amelyekben talán anyám látott legutóbb cserépkályhát.
Persze, értem én, hogy az állam most aggódik, mert az oroszok Szijjártó minden gazsulálása ellenére valóban bármikor elzárhatják a gázcsapot, a norvégokkal pedig örihari van, egyszóval tényleg támadhatnak ellátási nehézségek, de talán mégsem a pánikkeltéssel kellene kezdeni. Különösen egy olyan államnak, amelyiknek tizenkét éven át prímán ráért egyebek mellett az iskolák energetikai korszerűsítése is.
Tizenkét év a négy esztendőkre szabdalt politikai cselekvési terminusok világában egy örökkévalóság. Ennyi idő alatt nemcsak államosítani lehetett volna a közoktatást, és az így megszerzett teljhatalmat az igazgatók lábhoz szoktatására meg a tananyag hagymázassá habosítására használni, hanem lett volna alkalom a rendszer újragondolására is. Lázár János másfél évtizede Hódmezővásárhelyen bebizonyította, hogy kevesebb, de egyformán jól felszerelt iskola csökkenti a szegregációt, növeli az esélyegyenlőséget, javítja a teljesítményt. És igen, egy ilyen rendszer elemeit országos program keretében hőszigetelni, alternatív energiaforrásokkal ellátni is kézenfekvő lett volna. De most inkább felkészül a kályhás ipartestület.