A sporttársára várt, közben szokás szerint kibámult a reggelije mellől. Egy tavaszi rétre látott rá, épp virágzott a fű. Nem akart végezni még az evéssel, szórakozottan rágcsálta a maradékot. Szerette a zöldeket, ahogy roppannak a foga alatt, elég sokat evett belőlük. Formában akart maradni, hogy bírja a terhelést. A kalóriadús ételek mindig megfeküdték a gyomrát – volt, hogy még a doktort is kihívták emiatt. Nassolni is leginkább almát választott. Mindenesetre az alakját sokan dicsérték. Ezt kacér büszkeséggel viselte. Ám az első mindig is az erőnléte volt.
Kellő rutint szerzett már ahhoz, hogy tudja, mire számítson. A genetikája szinte erre predesztinálta, ez meglátszott az izmain és a rugalmasságán is. Hároméves kora óta ebben élt, habár változó intenzitással. Engedelmesnek nevelték, ugyanakkor örült is, ha végre kiszabadult a szűk falak közül. Legtöbbször a szabad ég alatt edzett, páros felállásban, ahol fontos az összeszokottság. Az edzőjével szerencséje volt, akit nem csupán tisztelt, de a barátjának is tekinthetett.
Néhány hónapja új edzéstársat kapott. Egy vele egyidős, érettségi előtt álló ifit, bár korántsem voltak egy súlycsoportban. Ez nem az a sport, ahol a gyors fejlődés garantált. A lány még csak két éve járt ide, de jól együtt tudtak dolgozni. Persze ahhoz, amit az ő évtizedes rutinja rögtön felfog az edző szeme villanásából vagy hangsúlyából, a lány tapasztalata még kevés.
Szerencsére közel volt a pálya, most is a szabadtérire jöttek. Bemelegítéssel kezdték, ismétlődő körökben. Ismerte magát, tudta, hogy a kezdéskor még elkalandozik a figyelme. Eleinte még azt nézte, ahogy a behajló faágak árnyéka mozog a talajon. Vagy kisandított az akácfákról ugráló feketerigók pattogására. Vagy a pálya mellett dolgozó fűnyíró zajára fülelt. Inkább, mint az edző instrukcióira vagy a sporttársa kéréseire. Az ismerős teendők azonban lassan beszippantották. Szeretett megfelelni, és örült, ha megdicsérték érte.
Úgy látta, az edző elégedetten nyugtázza a feladatokat. Társával kellő lendülettel, jól teljesítették az aznapra kirótt adagot. Mégis, aggódott. Ki tudja, meddig lesz ez így? Hiába egyidős az új lánnyal, hiába a rutin, érzi, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. Közel húsz munkás év nem múlik el nyomtalanul. Egyre több idő kell a bemelegedésre, ropognak az ízületek, fáradnak az izmok, nehezebb a regenerálódás. Bezzeg ez az új lány...
Azon kapta magát, hogy hozzá méri saját tulajdonságait. Hiszen közös bennük nemcsak a nemük, de az életkoruk is. Ennek ellenére, a lányt sokkal fiatalabbnak és naivabbnak tartotta. Nemcsak a gyakorlatlansága miatt. A társas helyzeteket gyengén ismerte fel, néha egyenesen ostobán. Egyszerűen még nem volt képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a megbízhatókat a kétes alakoktól. Bár az igaz, a csitri bizonyos tekintetben okosabb volt. Bújta a könyveket, a szakirodalmat, őt viszont az akadémikus tudás hidegen hagyta.
Az óra végén kapott tőle egy kis vállon veregetést. A közvetlen gesztusért hálás volt. Persze a levezető séta közben már újra kifele tekintgetett. A pálya mellett készülődtek már az utánuk következők. A látványt azonban jelentéktelenné tompította számára az az átható, tömény zöld-felhő, ami a fűnyírás után maradt. Szinte harapni lehetett a levegőt.
A fiatal kollégával együtt baktattak vissza a pályáról. Megható igyekezetnek találta, hogy a lány állandóan lófarkas frizurát hordott, talán őt utánozva. Ráadásul mindkettejüké egyforma szalmasárga volt, és lépteikre ugyanabban az ütemben lengett. Remekül mutattak együtt. De azért, ahogy a helyére ért, és már megszabadult a felszereléstől, megint csak egyetlen, visszatérő gondolat járt a fejében. Mikor mehet már át egyszer arra a szomszédos rétre – legelni?
