Vakbélnapló 4.
„Csukott szemmel könnyű az élet”
John Lennon
Bejön a nővér, azt mondja hamarosan sorra kerülök, le kell vetkőznöm, felvenni egy áttetsző, tüllszerű köpenyt, ami inkább jelzésértékű takarás, semmint valódi. Még menjek el pisilni, akkor is ha húsz perccel ezelőtt voltam, meglátom, a természet ilyenkor is teszi majd a dolgát, csak bízzam rá magam. Megtermett férfi érkezik gurulós kocsival, ráfekszem, betakar, még olyan mackósan el is igazítja a lepedő széleit rajtam. Bár inkább csak belülről fázom, odakint dübörög a kánikula. Elindulunk a hosszú folyosón. Mintha egy filmben lennék, visszaköszönnek a sokszor látott képsorok. - Nő fekszik a hordágyon, tolják, bámulja mereven a plafont, a mennyezeten ritmusosan villan fel a fény, bukkannak fel a lámpák majd eltűnnek újra. Tadam-tadam-tadam, zakatolják a gumikerekek – írnám a forgatókönyvben. Ha tényleg egy filmben lennék, most aggódva hajolna fölém férjem, szerelmem, lányom, apám, anyám, még váltanánk néhány fontos mondatot, aztán eltűnnék a szárnyas ajtó mögött. Snitt.
Egyedül vagyok, senki nem szorongatja a kezemet. Nem néz utánam aggódva, nem járkál a folyosón papírpoharas kávéval a kezében, nem érkeznek újabb rokonok, hallgatásukkal segítve a várakozást. Betolnak egy nagyon világos, nagyon hideg helyiségbe, itt le kell vennem a tüllszerű köpenyt, zöld lepedővel takarnak le. Mintha a műtő-viselet a remény színe lenne. Altatóorvos magyarázza el, mi fog történni, a biztonság kedvéért még megkérdezi, van-e protézisem vagy mozog-e valamelyik fogam, nincs és nem, válaszolom. Bár a tubus, amit majd nemsokára betesz a számba, s amit valamiért következetesen tubának hívok magamban, a gyökérkezelt fogból a legutóbbi alkalommal is letört egy darabot, így nem csodálkozom, amikor ez megtörténik ismét.
Feltűnik a doktornő arca, már be van öltözve, fején sapka. Odafent korábban elmondta, ő fog megműteni az ügyeletben. Otthon persze majd rákeresek, kicsoda-micsoda: egy cikket is találok róla a megyei lapban, első generációs orvos, már gyerekkorában az akart lenni, lassan negyven éve van a pályán, s azt mondta, a határozottsága és a humora segítette ebben a férfiasnak mondott sebész-világban. Ebben a pillanatban persze még nem tudom, hogy a főorvosnőnek jó a humora, vakon vagyok kénytelen megbízni egy emberben, akit azelőtt sose láttam. Sokat lamentálni ezen nincs idő, már révednek el a tárgyak, egyre távolabb kerülnek a hangok. Még érzem a vállamnál a támasztékot - sajogni is fog még két napig –, de aztán a saját filmemben snitt következik. Vágás. Csapó egy.
Arra ébredek, hogy a megtermett mackós férfi hajol felém, igazgat megint, túl van rajta, mondja a maga dörmögő hangján, megyünk vissza a szobájába. Valahogy rákecmergek az ágyra, hányingerem van. Még látom a szomszéd ágyon fekvő asszony együttérző pillantását, de aztán beburkol a tompa fájdalom, ami elől a saját védekező testem és az infúzióból csöpögő szerek együtt alvásba ringatnak újra.