„Apám gyakran panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, melyet nem tud megírni.” Marquezt, mint megtudjuk, egyébként is taszította a végtisztesség megadásának valamennyi szertartása, temetésekre pedig egyáltalán nem járt: „Nem szeretem eltemetni a barátaimat”.
Mindezeket a kétségtelenül intim adalékokat Gabriel García Marquez idősebbik fiának, Rodrigo Garcíanak a memoárjából tudhatjuk, melyhez akkor kezdett jegyzeteket készíteni, amikor megtudta, hogy apja életéből már nincs sok hátra. Lelkiismeretesen dokumentálta a szellemi és fizikai leépülés legutolsó fázisait, a haldoklás mindenkit próbára tévő stációit, a minden lelki felkészültség ellenére váratlanul bekövetkező végső pillanatot, majd a temetés, a privát és a nyilvános gyász napokig tartó eseményeit.
Természetesen ez a tragikus folyamatrajz is számot tarthat az olvasó érdeklődésére, hiszen a „nagy ember” sorsának minden epizódját eleve a fontosság aurája, a beavatódás pikantériája övezi. A riportszerűen megjelenített szomorú történetnél azonban jóval izgalmasabbak a sűrűn beépített visszaemlékező részletek, melyek az író és családja, legszemélyesebb környezete hasonlíthatatlanul egyedi viszonyrendszerét, a magánélet atmoszféráját vázolják fel.
Ezekben persze, középponti helyet kap az apa alkotó munkája: „Szinte mindennap reggel kilenctől délután fél háromig dolgozott, valamiféle transzban”. Ilyenkor olyan energiával összpontosította figyelmét, annyira a művének teremtett világába képzelte magát, hogy a külvilág egyszerűen megszűnt számára. Ha ilyenkor szóltak hozzá, meg sem hallotta. Vaskos, szertefutó cselekményű regényeket alighanem csak ezzel az átlényegítettséggel, az ilyen „szerzetesi” fegyelemmel lehet létrehozni.
Magától értetődik az is, hogy a szöveg egészét át- meg átszövi a világhírű apa és a hozzá képest szerényebb sikereket arató fiú ezernyi ellentmondással, sok-sok frusztrációval terhelt és ennek ellenére mégis igaz szeretettel, tisztelettel teli viszonya. Erős kisebbrendűségi komplexusra vall például az, hogy a szerző az apja demenciájának előrehaladtát konstatálva egy pillanatra arra gondol: most végre okosabb vagyok, mint ő. Vagy ahogy a vég közeledtével úgy érzi: mintha fölcserélődtek volna a szerepek, s a hatalmas formátumú apa a betegség szorításában törékeny gyerekké változna.
De a „szupersztár” szülő teremtette hatalmas árnyéknak vannak prózaibb következményei is: Rodrigo García azért választotta a filmes szakmát, hogy távolabb kerüljön Gabriel García mesterségétől. Los Angelesbe költözött, mivel véleménye szerint az USA kulturálisan szinte minden vonatkozásban radikálisan más, mint apja választott hazája, Mexikó. Második anyanyelve az angol lett, ez is roppant tudatos választást rejt: a franciául vagy olaszul folyékonyan beszélő Marquez angolul legfeljebb az újságbeli híreket értette meg. Nem meglepő tehát, hogy a memoár eredeti címe is ez: A Farewell to Gabo and Mercedes – azaz rigorózusan kerüli apja szenzációs műveinek nyelvét. Ugyanakkor elsőszülött gyermekként az apai örökség legilletékesebb képviselőjének tekinti magát. Amikor tehát a család egyik tagja sem szeretne abban a szobában aludni, ahol Marquez meghalt, Rodrigo tudatosan ott hajtja álomra fejét. „Eseménytelenül telik az éjszaka” – nyugtázza másnap reggel.
A könyv másik hőse: Mercedes Barcha, a feleség – Marquez életének szerelme, örök társa, akit az író a világ legtitokzatosabb teremtményének tart, aki újra és újra elbűvöli férjét. Mint a memoárból kiderül: gyerekkoruk óta ismerték egymást, szomszédok voltak, s a családi legenda szerint a tizennégy éves Gabriel megkérte a tízéves lány kezét, aki ekkor még sírva szaladt be a házukba. Róluk szól a szöveg egy legmegrendítőbb jelenete: a haldokló írónak a szobába belépő Mercedes láttán hirtelen felragyog az arca – pedig ekkor már a fiait sem ismeri fel. Rodrigo jellemzésében anyja legalább akkora súlyú személyisége, mint az apja, neki – úgy tűnik – egy pillanatra sincsenek frusztrációi. Roppant eleganciával kezeli, hogy férje világhírének mindenféle társadalmi/társasági vonzata lett: köztársasági elnökökkel, világsztárokkal éppúgy megtalálja a hangot, mint házának személyzetével. Mindig tudta azt is, mikor kell háttérben maradnia. „Mi nem vagyunk közszereplők” – mondogatta a gyerekeinek. Tekintélye szűkebb-tágabb környezetében vitathatatlan, egy kicsit mindenki tart bíráló szavaitól. Rodrigo tudván tudta: az a jó döntés, hogy a memoárját csak az anyja halála után jelenteti meg.
A szerző elbeszélésmódja lendületes, lényegre törő, ugyanakkor finom árnyalatok jelzésére is képes (a magyar fordítás Totth Benedek munkája). Jellemzései evokatívak, tud atmoszférát teremteni, történetei érdekesek, hatásosan poentírozottak. Meggyőzően, élményszerűen jeleníti meg azt a folyamatot is, melynek során a gyász egyszer csak halványulni kezd, a szülők öröksége azonban tovább él utódaik mindennapjaiban, mígnem egyszer majd az emlékük eltűnik a leszármazottak világából. Szögezzük tehát le: Rodrigo García íróként is megállja a helyét. Komplexusok ide vagy oda, mégiscsak az apja fia.
Infó
Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől
Magvető, 2022
Fordító: Totth Benedek
