- Nyerges Gábor Ádám: Mélyzöld (vers)

Aludtunk.
Tompa békében, mint akiket precízen, hirtelen elföldeltek.
Előtte főztünk, főleg te, én kuktáskodtam, mostunk, illetve
te, én mosogattam, halottainkról és másról beszélgettünk,
filmet néztünk, ittunk, zenét hallgattunk, szeretkeztünk,
megvacsoráztunk. Aztán valami új építésű, földalatti
szerelvényen voltunk, egy-egy emberre szabott, koporsónyi
kocsikban, külön-külön, de hallottuk egymást, beszélgettünk,
lassan, nehézkesen közelítettünk a felszínhez, szemünkbe
szökött (honnan?) az elterülő, sárga fény, eleve közel járhattunk
már. Felértünk, kiszállva végre foghattuk egymás kezét,
én, bár volt jegyem, blicceltem, te nem, a kalauzon, biztonsági
őrön látszott, hogy észrevette, követett a tekintete, de nem
tett semmit. Felérve már sötét volt, eszembe jutott, hogy tíz óra
múlhatott valamivel. Szerelmes dolgokat mondtunk diszkréten,
és hogy milyen szép helyen vagyunk, balzsamos a levegő,
mélyzöld és végtelenül kellemes itt minden, a fel-feltámadó
szél is, ahogy kísértetkezével belesimít a hosszúra nőtt fűbe,
növényzetbe. Semmi okom nem lett volna rá, mégis megcsapott
hirtelen valami békés, tompa és végtelen szomorúság, rossz
előérzet. Mint a világot elmúlás közben érni tetten, ajtót óvatosan
visszacsukó, félszeg szeméremmel, odasúgtam, hogy ne aggódj,
nem alszom el, maradok veled mindvégig, éberen. Hideg bánat
áradt körülöttünk mindenfelől. Megszorítottad a kezem, hogy,
ugye, tudom, te is így vagy ezzel, ezekkel, és hogy nincs mitől félni.
S mint jóllakott, fáradt holtak a feltámadás előtti nehéz, mély éjjelen,
aludtunk tovább. Tíz óra múlhatott, tíz, tizenöt, húsz perccel.