Eleve egy sor szakma nem is jöhetett szóba. Így viszonylag nem volt nehéz dönteni. Egyrészt a dadogás miatt kiesett a rádióbemondótól a tanárig, másrészt a nyeszlett, és az istennek sem fejlődő román tudásom miatt a párttitkártól a rendőrig szinte minden. Anyámék mondogatták, hogy majd a katonaság (dadogás miatt kilőve) és az egyetem elhozza a megfelelő tudást, de én ebben kételkedtem. Egyszerűen nem voltam képes előrelépni e tekintetben, talán a belső ellenállás, ellenszenv és egyéb pszichológiai gátak miatt.
A forradalom és a rendszerváltás elvileg tágította volna a szóba jöhető szakmák körét, de az emelt szintű nyelvtudást a szabadság sem pótolhatta. Ráadásul az új rendszerben magyarul járhattam filozófia szakra a Babes-Bolyain, magyarok között forgolódtam, ami megint csak csökkentette a boldogulás esélyeit. Persze ez nem csak az én gondom volt, sok székely barátom tudta magáról, hogy eleve szűk rendszerben kell gondolkodniuk. Olyan szakmákban, ahol a tört román nem tűnik fel, nem hátrány, a hiány elmismásolható.
Ezért (is) lettem kulturális újságíró előbb egy erdélyi magyar hetilapnál, majd napilapnál. Az újságírás a kilencvenes években reneszánsz- és fénykorát élte, mindenki ki volt éhezve az információkra, még volt presztízse az írott és kinyomtatott szónak, s valahogy ellenőrizhetőbb volt az igazság. Annyira azért ment a román, hogy tudjak filmkritikákat írni: ha nem értettem a román feliratot, kisegített az angol, vagy fordítva. Ha pedig román hivatalokat kellett felhívni egy-egy cikk miatt, akkor azt kiadtam valamelyik munkatársamnak. Igazából fel sem tűnt senkinek, nagyokat vitáztunk arról, hogy milyen egy korszerű újság, milyen fórumra van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, amelyben már kezdte felütni fejét a polarizálódás hisztériája.
Aztán kiderült, hogy az erdélyi közösség mégsem tud eltartani egy lapot. Több anyaországi forrás, több kompromisszum, vagyis a függetlenség maradék illúzióinak elvesztése kell ahhoz, hogy itt-ott megmaradjon egy-egy fórum. A mindenkit, így senkit sem képviselő országos erdélyi napilap ideája, mint a lopott fejsze nyele, úgy süllyedt el a feneketlen tóban. Talán ez volt a legfontosabb indoka annak, hogy a Népszabadságnál kötöttem ki. Egy olyan lapnál, amelynek még volt elég ereje ahhoz, hogy érdekelje a feltárható és megírható valóság.
Kicsit a szakmámat is újra kellett tanulnom, hiszen a hivatali magyar nyelv is tartogatott meglepetéseket, ahogy a szleng, a pesti beszéd is. Viszont napról napra tágult a világ, bárkit bárhol megkérdezhettem, mert értettem a válaszait, és még a dadogásom is mérséklődött. Kezdtem azzá válni, akivé akartam. Ki hitte volna, hogy a népszabis csomag nem tart ki a nyugdíjig? Hogy a hisztéria még itt is fokozható? Hogy a központban is, nem csupán a periférián, le kell mondani jó néhány illúzióról? Nem tudom, melyik elvesztése fájt jobban, okozott maradandó sérülést. Egy biztos: ma már nem tartom magam újságírónak, csak fogalmazónak. Hazát és szakmát is odahagyó túlélőnek.