Vakbélnapló 3.
„Tapasztalat. Így becézzük tévedéseinket.”
Oscar Wilde
Szürke homályban telik el itthon három nap, az állítólagos bélfertőzés miatt rám osztott antibiotikummal, ami nem segít. Reggelente hőemelkedésem van, ez meglep, utoljára talán gyerekkoromban voltam lázas. Ilyenkor derül ki, hogy háztartásunk nincs felkészülve a betegségre: nincs vérnyomásmérőnk, a digitális hőmérőben lemerült az elem. Csak a hagyományos higanyos működik, amit úgy kell lerázni, határozott mozdulatokkal, hogy a kis ezüst csík lemenjen legalább 36 fok alá. Régen meg voltam arról győződve, hogy lerázás közben a hőmérőnek kattognia kell, hiszen miközben anyám lázmérés előtt „letornázta” a jelzést, a mozdulat mindig fémes hanggal járt. Később jöttem rá, csak a jegygyűrűje kattogott.
Az előírt kontrollvérvételre a sógornőm visz, vezetni görnyedten nemigen lehet, bár eleinte nagy a mellényem, hogy majd megoldom, de aztán hallgatok a józan érvekre. Alig érünk haza, jön a telefon a háziorvostól, vissza kell menni, igen magas a „gyulladási faktor” a vérben, jobb, ha össze is pakolok egy kórházi pakkot. Olyan régen voltam ilyen helyen – negyedszázada, szülés miatt pár napot -, gőzöm sincs, mit kell betenni. Hálóingem sincs rendes, a nagyanyám stafírungjából rám öröklődött „parasztrekliben” alszom, vagy kinyúlt pólóban, kórházi körülmények között egyik sem praktikus. Az elektromos fogkefém épp lemerülőben, így aztán töltőt is vinni kell, evőeszköz, pohár, törölköző, vécépapír, sorolja még a barátnőm, akit telefonon segítségül hívok.
A rendelőben aztán a háziorvos rutinosan nyom egyet a hasamon, szinte felsikoltok. Vakbélgyulladás, kétségtelen. Pár sort ír a papírra, azt mondja, minél gyorsabban menjek a sebészeti szakrendelésre, péntek van, kettőig dolgoznak, nehogy lecsússzak. Ott is nyomnak egyet a hasamon, ott is cefetül fáj, az orvos a fejét csóválja. Ha három nappal ezelőtt lát egy sebész a sürgősségin, lehet, hogy egy könnyed laparoszkópos beavatkozással megúszom, így viszont szinte biztos, hogy vágni kell, mondja, a féregnyúlvány már betályogosodhatott.
Liftezés pár emelettel feljebb, a kezembe nyomott beutalóval jelentkezem a sebészeten. Innentől egy jól működő gépezet része leszek, apró fogaskerék-darab, tizenötös szoba, egyes ágy. A talpraesett, kedves és határozott főnővér kikérdez alaposan. Van-e valamilyen alapbetegségem, nincs (ha csak a kíváncsiságot nem tekintjük annak), szedek-e gyógyszert, nem, mondom, még vitamint se. Reggel óta nem ettem – az elmúlt három napban is alig –, ez most jól jön, s hiába vagyok szomjas, vizet sem ihatok már egy kortyot sem, csak ha megígérem, hogy kiköpöm. Ügyeletben műtenek, ha végeznek a tervezett betegekkel, onnantól bármikor jöhetnek értem.
Leülök a nekem kijelölt ágyra, nem tudom, levetkőzzek-e. A mellettem lévő fekhelyen egy asszony szuszog békésen, infúzió a karjában. Figyelem a leeső kis cseppeket, mintha a saját várakozásom ütemét dobolnák ritmusosan.