Minden megszólalásnak van üzenete. Időnként teljesen más, mint amit üzenni szándékozott a megszólaló.
A minap néztem a parlamenti közvetítést. Kérdéseket tettek fel a „nagy ember"-nek. Kérdéseket, melyek a hétköznapi emberek életét befolyásoló dolgokról szóltak. Fizetésről, nyugdíjról, árak emelkedéséről, elszegényedésről és az ehhez kapcsolódó kormányzati intézkedésekről – ez utóbbiak hibáiról vagy elmaradásáról – firtatták a megszólított véleményét.
A „nagy ember” minden kérdés után felállt, begombolta zakóját és önelégülten beszélni kezdett. Elmondta, hogy szerinte a feltett kérdés már-már zaklatásnak számít, hazugság az állítás, mert ők már mindent megtettek az emberek érdekében. Megvédik őket, háborúk, harcok sorát vívják értük, megmentik őket a rosszakaratú emberektől, szervezetektől – például a kérdezőktől. Sorjáztak a jól kiszámított, rövid szlogenek, frázisok. Mindig ugyanazok. Elvégre ahhoz, hogy az üzenet rögzüljön, rövidnek és sokszor ismétlődőnek kell lennie. Elvégre az ismétlés a tudás anyja. Nemde? Ami pedig a testbeszédet és a hangsúlyt illeti, elvileg a magabiztosság és a határozottság az üzenet. Sokan vannak, akiknél ez hatásos, mert csak hallgatják a duruzsolást, és nem gondolkoznak el a szöveg és a saját valóságuk közötti ellentéten.
Vannak viszont olyan emberek, akiknél ez a módszer nem válik be. Számukra a „nagy ember” üzenete az, hogy nem számít, mit gondoltok, milyen életet szeretnétek, nekünk ez így jó és a kész. Mintha csak egy legyet hessegetne el vagy egy porszemet seperne le a zakójáról. Azzal, hogy a kérdésre nem ad igazi választ, nemcsak a kérdezőt nézi le, hanem a gondolkodó emberek felé is megvetést sugároz. Kikerüli a felelősségre vonást. Egyáltalán, hogy merészelnek rajta bármit számon kérni? Sőt, gyakran a válaszban megpróbálja megalázni a kérdezőt, lejáratni őt. A gondolkodó ember szemében a mozgása, a hanghordozása arrogáns, lenézést, megvetést üzen – időnként a problémákkal szembeni tehetetlenség is felsejlik benne.
Valójában a „nagy ember” mindannyiunk szolgája. Amikor kérdezik a munkájáról, tisztelettel kellene válaszolnia, és arról beszélnie, mikor és hogyan oldja meg a mi érdekünkben a felvetett problémát. Tényekkel kellene előállnia és azt üzenni: értetek dolgozom, ti vagytok a legfontosabbak, és megtisztelő, hogy én szolgálhatlak benneteket. Úgy kellene megszólalnia, hogy a szavak, a hangsúly és a testbeszéd egyaránt őszinte tiszteletet és a feladat iránti alázatot üzenje.
Néztem a parlamenti közvetítést, és nagyon rosszul éreztem magam. Nekem a megszólaló „nagy ember”-ek szándéka ellenére az a másik üzenet jött át. Hiába tudjuk, mi lenne a helyes, az egyelőre utópia …
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.