Nem is hinnéd, mi mindent lehet összetörni,
ha egy katona nekifog,
még a hatalom se mindig ennyire földi,
rommá verve a bútorok,
felforgatva az egész szoba, bár nem gránát
lökött szét mindent, mégis úgy
fest a porcelán, s nem lelni az asztal lábát,
kábé megsemmisült a múlt,
falhoz csapták a megszólaló vekkerórát.
A győzelemhez volt erő,
egy halott nő teste dereng a takarón át,
elöntötte az égi hő,
a gyilkosát örök kísértetként követni
a büntetés, bilincse lesz
egyik a másiknak és fordítva, csak ennyi,
amit az igazság letesz
a végtelenül nagy szemétség ellenében.
Megkarmolt arcú katona
áll a kapualjban félve, mint egy mesében,
erről nem beszélhet soha.
Hogy ember vagyok, pillanatra elfeledtem –
szólnak benne önvádai,
fogyatkozik jó-, erősödik gyilkos kedvben,
ölni könnyebb lesz már neki;
egy rózsaszínű és arany csíkos álomban,
mint lélekoldatban lebeg,
és mától minden parancsot teljesít nyomban,
éli a való életet,
eme legnagyobb öncsalást és hazugságot,
mit csak kitalálni lehet,
de szinte síró szeme mutatja, hogy átok
a harcban szerzett élvezet,
fals gyönyörökre csak zavaros ünnepekkel
felelhet az emlékezet,
allergiás rohammal indul el a reggel,
s a pusztulásról képzeleg.
Nemrég még irodában dolgozott a sorsnak,
elegáns volt és öltönyös,
aztán a körülmények csúnyán közbeszóltak,
külső s belső parancs között
kellett választania, s ez béna lelkét
megzavarta, érdekeit
elfeledte, innentől mások képviselték.
Jobb mindent elhinni nekik.
A vad és férfias világ úgy elragadta,
gyönyörről eddig nem tudott,
és most, íme, szinte felszárnyalt a magasba,
hol minden halott – és mozog.
Felelj, bűnös tettem! Ugye a jót szolgálom?
A szimpla élet elavult.
Minden erkölcsi kioktatás csak zord álom,
hozzá tévesen viszonyult,
aki magyarázni próbálta ezt, s a tiszta
tömeg vad késztetéseit.
Aki az érthetőt megértse, olyan sincs ma.
A félreértés félrevitt
egy fél világot, vagy kicsit az egészet –
ilyenféle az állam itt;
a végítéletre tett ideiglenes kísérlet,
amit egy ördög álmodik!
