Vízparton
Megállsz a parton, nézed a vizet,
a semmit nézed, vagy éppen csak
nézel kifelé a fejedből, üres a te-
kinteted, nem látsz, de bámulsz
magad elé, ha éppen ott, a parton.
Meleg van. Fehéren körbe-körbe
izzik, perzsel, védekezni hiába is.
Villognak feléd a hullámokon apró
tükördarabok, nem tudsz lélegezni
sem: szinte belefulladsz a fénybe.
Ilyen gyorsan betelik! Rád telepszik
a nyár, rád telepszik a nyarad, vissza-
vonhatatlan, a levegő mozdulatlan
súlya, fáradtan tűröd mindezt. Erő-
szaknak éled meg, amit másképp
is lehetne. Erőszak, pusztulás magad
körül az, ami itten, szétesik minden,
semmi sem úgy, ahogy egykor, nincs
semmi ígéret, ami távlat lehetne ismét,
ezen a tájon, ebben a mai forróságban.
Megállsz a parton. Nézed a vizet.
A tekinteted üres, mint a halottnak,
akinek nem zárták le időben a szemét.
Lesznek majd nyugodtabb napok?
Amikor örülhetünk a változásnak?
Letisztul minden
(Dorian Graynek)
A portréd romlandó, de ha tükör,
gondolod magadat még fiatalnak,
emígyen vonulhatsz győztesen,
mutatva, ez vagy és ennyi voltál,
és ez leszel tán a jövőben is, ha.
A rólad alkotott kép pusztul egyre.
Szavak és mondatok ölnek, meg
sanda tekintetek jelzik, hogyan
is esik darabokra indulataid által,
ami valóban lehettél volna egykor.
Lehettél volna, mondják, és, igen,
voltál is, kétségtelen. Bűneid lassan
a vászonra telepednek, tudhatod,
beszélnek ilyesmit. Kikezd az idő,
nem lehet ellene védekezni.
Megszépülsz, hidd, az utolsó utáni
pillanatban. Valamiféle vízszintes
felület, arcod már nincs, viaszbábu
vagy, de a portréd a nagyvilágban,
a festményed felragyog majd újra.
Letisztul minden, ha már nem vagy.
Bűneid semmivé lesznek, és a harag,
a gyűlölet is csöndesedik lassanként,
és az a kép, ahogy régen, újra láttatja
az ígéretet, amit beváltani sohasem.
