Ha az ember az ukrajnai orosz agressziós háború híreit olvassa/nézi, az ötödik hónap végén még mindig olyan képeket van alkalma elszörnyedve megtekinteni, amik azt mutatják, hogy az inváziós szovjet/orosz hadsereg nem annyira háborús, hadi eszközöket és célpontokat pusztít (habár legszívesebben ezeket mutogatja), hanem emberi hajlékokat, lakóépületeket, közösségi tereket. Egyszóval az emberi/civil élet mindennapi tartozékait, kellékeit, menedékeit.
Méghozzá sokszor, sőt legtöbbször úgy, hogy a városok lakónegyedeinek magas panelházaiba, azoknak is leginkább a felső emeleteibe csapódnak be az orosz rakétagránátok.
Ha ezen az ember elgondolkodik, és nem engedi, hogy gondolatai felelőtlenül hibás irányokba kóboroljanak, arra a következtetésre juthat, hogy ennek kétféle oka lehet. Egyrészt az, hogy az orosz agresszor fegyverei nem pontosak, azaz a régóta a világ legfejlettebbnek, legpusztítóbbnak és legfélelmetesebbnek hirdetett fegyverarzenáljuk minősége nem az és nem olyan, amilyennek mondják.
Másrészt viszont – ha elfogadjuk a fejlettségüket folyvást hirdető állításaikat, akkor - azt kell feltételeznünk, hogy az ukrán civil szféra elleni pusztításaik nem véletlenszerűek és nem szándéktalanok, hanem éppen ellenkezőleg. Azaz szándékos, akaratlagos és jól átgondolt, hadászatilag és politikailag kitervelt lakosságpusztítás folyik az ukrajnai hadműveleti területeken. Aminek meg is van az eredménye, hiszen eleddig - egyes hírek szerint - mintegy 15 millió ukrán ember kényszerült elmenekülni a szovjet-orosz háborús gyilkoló gépezet elől külföldre.
Namármost! Kellő történelemszemlélettel azt is mondhatnánk, hogy ez az egész „wirtschaft” az 1938. novemberi, hitleri kristályéjszaka hadászatilag megújított szovjet-orosz változata azzal a szándékkel, hogy a másodrangúnak tekintett nem orosz „untermenschek” mielőbb és minél többen takarodjanak el onnan, és adjanak helyet azoknak, akiket majd a hódító odatelepít. De ilyet nem tételezünk fel és nem is állítunk, habár gondolatainkban igenis megfordult.
A háború hírei mást is mutatnak. Képeket, videókat láthatunk arról a szabadrablásról, arról a hadműveleti „zabrálásról”, amit ezek a szovjet-orosz harcosok Ukrajnában művelnek. Olyan páncélosról láttam videót, ami dugig meg volt pakolva rablott, civil holmikkal. A háború híreiben azt is olvashatjuk, hogy az elfoglalt ukrán területeken levő ukrán gabonaraktárak készleteit a szovjet-orosz hadsereg standa pityere elrabolja, hajókra rakja és keleten értékesíti. Ami nem más, mint a szomszédos ország hadászatilag tudatosan megszervezett kirablása. Aminek lehetne ellenszere, pl. az, hogy Törökország nem engedi át fekete-tengeri szorosain az ukrán javakat szállító kalózhajókat. De hát ez messzire vezetne.
Az ilyen engedélyezett szabadrablások nem ismeretlenek a magyar közönség előtt sem, habár nem kötődnek minden esetben háborúhoz (ha értik, mire gondolok). A legszebb és legelegánsabb ilyen hadisarc Hadik András magyar huszár generális nevéhez fűződik, aki 1757-ben, a hétéves háborúban Berlin elfoglalásakor a várostól követelt hadisarcot megkapta, ezért nem engedélyezett szabadrablást a katonáinak, és mindössze egy napot tartózkodott a porosz fővárosban, amíg a Mária Teréziának készíttetett két tucat maroquin bőrkesztyű hímzése elkészült. A kesztyűkre Berlin város medvés címerét hímeztette, a város Mária Terézia iránti alázatának jeléül.
No persze, úriember volt és magyar.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.