- Időkapszula a mélyben – Kit illet a Karib-tenger kalózainak elsüllyesztett kincse?

„Az emberiség történetének egyik legnagyobb, ha ugyan nem a legnagyobb víz alatti öröksége” – így fogalmazott Juan Manuel Santos kolumbiai elnök 2015 végén, amikor bejelentette, hogy Cartagena kikötőváros partjai közelében felfedezték a régóta keresett kincses hajó roncsait. Hatalmas szenzáció lett a távirányítású robot-tengeralattjáró lelete.

A felvételek arról tanúskodnak, hogy a hajótest jó állapotban vészelt át háromszáz évet a tengerfenéken. A múlt hónapban a munkálatokat felügyelő haditengerészet újabb képeket tett közzé. A hínár között ágyúcsövek láthatók; ezekről a Sevillában 1655-ben öntött, delfin díszítésű bronzágyúkról azonosították a San Josét. Kínai porcelán teáskészletek, cserépedények, üvegpalackok és pénzérmék is szerepelnek a videón.

Az óvilági háború járulékos áldozata

Háromárbocos, 45 méter hosszú galleon volt a San José, a spanyol királyi Armada büszkesége. Elsődleges fel­adata a kereskedelmi hajók védelme a kalóztámadásoktól – a Karib-tenger az idő tájt a kiváltságlevéllel fosztogató tengeri rablók paradicsoma volt (lásd keretes írásunkat). Éppen a panamai Portobelo kikötőjéből szállított Peruból származó aranyat, ezüstöt, smaragdot, bennszülött műtárgyakat, s mindenféle más újvilági kincseket V. Fülöp udvarába. Katonára, fegyverre kellett a pénz, hiszen Európában már dúlt a spanyol örökösödési háború (1701–14). A gyarmatokra is átterjedt a viszály. Így vált a két óvilági dinasztia, a Habsburgok és a Bourbonok marakodásából kiinduló háború hadszínterévé Amerika (ugyanennek a szövevényes nemzetközi konfliktusrendszernek volt a része a mi Rákóczi-szabadságharcunk is).

Az angolok uralkodójukról „Anna királynő háborújának” nevezik, de elég annyi: spanyolok és britek esküdt ellenségek voltak a XVIII. század elején.A galleon vezetésével két másik hadihajó, a San Joaquín és a Santa Cruz, továbbá 14 kereskedelmi hajó haladt végig a kolumbiai partok mentén. A­ zászlóshajó fedélzetén 64 ágyúval és 600 főnyi legénységgel, a gőgös gróf José Fernández de Santillán kapitány alábecsülte a veszélyt, amikor angol hajóraj ütött rajta a flottán 1708. jú­nius 8-án este. A támadásban a San José találatot kapott, két robbanás után lángra lobbant, és éjfélre elsüllyedt. Magával vitte a pusztulásba a legénységet, csupán 11 túlélőről tudni. Hogy milyen kincseket rejt a roncs, arra a csatát túlélő San Joaquín szállítmányából következtetnek: feltehetőleg ez minden idők legdrágább elsüllyedt rakománya, a szerényebb becslések szerint is dollármilliárdos érték. Idővel legendás lett, része a kolumbiai folklórnak, sőt a világirodalomnak: a Nobel-díjas Gabriel García Márquez is említi Száz év magány című világhírű regényében.

Szent Grál a víz alatt

Nem meglepő, hogy a San José a tengeri kincsvadászok első számú célpontjává vált, úgy nevezték el: „a hajóroncsok Szent Grálja”. Jó néhány kalandor próbálta felkutatni már a XVIII–XIX. században is. Ám a roppant mélységben kevésnek bizonyult a vállalkozó szellem, szükség volt a modern technológiára is. 1981-ben egy kutatócsoport, az egyesült államokbéli magánbefektetők által pénzelt Sea Search Armada (SSA) közölte, hogy sikerült azonosítania a hajóroncs helyét. Csakhogy a kolumbiai kormány nem fogadta el a társaság ajánlatát a kivételes rakomány elosztására. Az SSA-nak be kellett volna érnie az 5 százalékos megtalálói díjjal, annak is csaknem a felét visszafizetni adóban. A vitából pereskedés lett, Kolumbia kizárólagos állami tulajdonná minősítette a roncsot, a hatóságok pedig visszavonták a cég engedélyét.

Régészek attól tartottak, hogy a kincsvadászok az arany bűvöletében gátlástalanul tönkretennék az archeológiai érté­keket.Santos elnök hét évvel ezelőtti bejelentésekor nem árulta el, ugyanott találták-e meg a roncsot, ahol korábban az amerikaiak már a nyomára bukkantak; a pontos koordinátákat államtitokká nyilvánították. Csak annyi hivatalos, hogy a hajó 3117 láb (950 méter) mélységben nyugszik, a Rosario-szigetek közelében. Elsőként a munkában közreműködő Woods Hole Oceanográfiai Intézet (Egyesült Államok) ifjú munkatársa, Jeff Kaeli pillantotta meg a mélyben pásztázó robotkamera képein. Az idén június­ban a kolumbiai haditengerészet parancsnoka, Gabriel Alfonso Pérez tengernagy úgy nyilatkozott, a lelet sértetlen: „Az utóbbi években négy expedíciót indítottunk a felszínről, amelyek igazolták, hogy azon a területen, ahol a San José galleon található, nem történt emberi beavatkozás.” Nemrég két újabb roncsot is találtak a közelben. Azok egy évszázaddal későbbiek: a függetlenségi háború korából valók, amikor a felszabadító Simón Bolívar elűzte a hódítókat az addigi Új-Granadából, és Kolumbia kikiáltotta elszakadását Spanyolországtól (1810).

Kísért a gyarmati múlt

A kincsek kiemeléséről egyelőre nincs döntés, már csak a tulajdonjogról szóló, bonyolult és várhatóan tovább húzódó jogvita miatt sem. A korábbi bírósági ítélet szerint alapesetben az állam és a megtaláló fele-fele arányban részesedne, ezért az SSA amerikai anyacége változatlanul igényt tart a „zsákmány” felére. Csakhogy Bogotá ragaszkodik az egészhez, és a parlamentben „csináltak rá törvényt”, azaz a kincset nemzeti örökséggé minősítették, hogy ne kelljen osztozkodni rajta. Ám a jogi helyzetet bonyolítja, hogy a San Josét szintén magáénak vallja Spanyolország, mégpedig egy 2001-es ENSZ-egyezményre hivatkozva, amelynek értelmében az elsüllyedt, állami tulajdonú hajó azé marad, akinek a zászlaja alatt hajózott, tekintet nélkül az idő múlására. Madridban hangsúlyozzák, meg kell adniuk a végtisztességet a néhai tengerészeknek.Ha nemzetközi vizeken találták volna meg a San Josét, a spanyol igény feltehetőleg megállna, saját felségvizein viszont Kolumbiáé a helyzeti előny. Csakhogy az államnak odahaza is körültekintően kell eljárnia, ha nem akar társadalmi békétlenséget szítani. Környező bennszülött törzsek pedig azzal érvelnek, hogy a kincseket tőlük rabolták. Az egykori őslakosok leszármazottait felháborítja, hogy a spanyolok ismét rátennék a kezüket arra, amit egyszer már elvettek, de azt sem akarják, hogy korrupt helyi politikusoké legyen.

A Qhara Qhara népcsoport szószólói azt tartanák egyedül igazságos megoldásnak, ha a kincsből őket kárpótolnák, az ő életkörülményeiket javítanák a gyarmatosítás máig ható, pusztító következményei: népirtások, rabszolgasors, kizsákmányolás, behurcolt járványok miatt. A kibontakozó vita messzire vezet, indulatokat gerjeszt, és feltépheti a múlt igazán soha be nem gyógyult sebeit.Marta Lucía Ramírez kolumbiai alelnök azt ígéri, a felszínre kerülő műtárgyakat múzeumban állítják ki, „Kolumbia, a Karib-térség és a világ büszkeségére”. Addig azonban még hosszú az út, nemcsak a nemzetközi jog zavaros vizein, hanem tudományos-technikai értelemben is – figyelmeztet Terry Garcia, aki az amerikai National Geographic Society képviseletében több nevezetes hajóroncs felkutatásában vett részt. „Nagyon nem szeretnénk, ha lázas sietséggel eltávolítanák a rakományt a tengerfenékről, onnan, ahol most fekszik, és a felszínre hoznák anélkül, hogy előbb feltérképeznék a hajóroncsot.” Szerinte mindenekelőtt gondosan tanulmányozni kell a San Josét, hogy a régészeti előírásokat betartva tárhassák fel, és megőrizhessék az utókornak ezt az időkapszulát: „Bob Ballard barátom (a Titanic megtalálója – A szerk.) szokta mondani, több emberi történelem van az óceán fenekén, mint a világ összes múzeumában együttvéve. A roncs a történelem egy pillanatát őrzi.”