„Már megvolt Kránicz Bence szövege és Mácsai Pál audionarrációja, mikor a képanyagot, magát a kollázst elkezdtem felépíteni. Nem volt kimatekozott tervrajza a filmnek, bár a szöveg és annak dramaturgiája már kirajzol egy ívet – magyarázza a rendező, Lichter Péter. Hogy épp milyen jelenet, keret vagy képrészlet jöjjön, mindig az adott pillanatban dőlt el, improvizatívan. Az volt a célja, hogy még magát is meglepje, mikor vág, mert ettől lesz izgalmas a vizualitás, nem attól, ha folyamatosan illusztrálja a szöveget. – Arra figyeltem, hogy ne dekonstruáljam teljesen Poirot-t, legyen hű adaptáció. Két, egymással ellentétes dolog megy a filmben végig: a kísérleti filmes »elszállt« esztétika és a klasszikus, konzervatív történetmesélés. Ha azt mondom rá, ez egy avantgárd Poirot, arra már felkapják a fejüket azok is, akik nem biztos, hogy egy kísérleti filmre valaha beülnének. A film előzetese azonban szándékosan nem árul zsákbamacskát. A szűkebb réteg, amelyet ez megszólít, már izgalmasnak találhatja, hogy egy nagyon konzervatív műfajt szokatlan módon közelítek meg.” Könnyű is ráhangolódni a filmre, mintha hangoskönyvet hallgatnánk a monológ-specialista Mácsai Pál (lásd még: Azt meséld el, Pista!) lenyűgöző előadásában, miközben a szemünk előtt kaleidoszkópként nyílik meg egy másik, korban épp a regényhez illő világ, ami különleges hangulatot, rengeteg pluszinformációt és sok humort, apró gaget ad a történethez. Az már a nézőre van bízva, hogy elengedi a fantáziáját, és sodródik a képekkel az asszociációk tág terében, vagy precízen figyeli az osztott képernyőkön – akár egy korabeli biztonságikamera-központból –, hogy melyik hős miben mesterkedik, és próbál fejben egy lépéssel Poirot előtt járni, noha úgyis tudjuk, az írónő a meghökkentő megfejtést mindig az utolsó oldalakra tartogatta.
Bűntény mint műalkotás
Poirot neve itthon még mindig jó hívószó, tízévestől a százévesig a legtöbben pozitívan viszonyulunk alakjához, ami David Suchet pompás adaptációinak is köszönhető – és még Kenneth Branagh katasztrofális feldolgozásai se tudták tönkrevágni a renoméját. Lichter Péter az utóbbi években kapott rá a Christie-krimikre, korábban Stephen King-rajongó volt. „Ő teljesen más logikával működik, nála a feszültség a lényeg, szabályosan rettegni lehet a könyveitől. Christie-t sokáig túl agyasnak éreztem, de mikor kezdtem kicsit jobban ráfonódni a krimiirodalomra, nekiálltam újraolvasni, és a feleségemmel újranéztük a teljes Suchet-sorozatot. Ott valami átkattant. Nála ez egy elmejáték, a bűntény koncepciója olyan, mint egy műalkotás. Jól is van megírva, meg persze lefordítva, de nem ebben van a szellemessége, mint mondjuk Ross Macdonaldnek, akinek minden könyvében szinte ugyanaz történik, de hihetetlenül élvezetesen ír. Christie azért kiismerhető: mindig az a gyilkos, akire a legkevésbé sem gondolnál. Mindenki mást gyanúba kever, ezt iszonyatosan jól csinálja, és mikor leleplezi a tettest, csak nézel, mennyire pihent lehetett, mikor ült a kis vidéki házában, és ezeket kitalálta. John Curran Agatha Christie jegyzetei alapján írt, magyarul is megjelent két kötetéből kiderül, az írónőnek nemcsak úgy kipattant a fejéből egy-egy regény ötlete, hanem apránként építette fel, mint ahogy egy Rubik-kockát tekergetünk. Emellett az első világháborúban önkéntes nővérként dolgozva egy gyógyszerészasszisztenshez hasonló képzettségre tett szert. Ezért szerepel sok könyvében mérgezés, ami jól működik egy krimiben, mert láthatatlan, alattomos, és előre megfontolt szándékot feltételez. Egy kastélyban, ahol hatan vannak bezárva, a géppisztolyos lövöldözés mint bűntény eleve elképzelhetetlen. Ezért sem utazott soha Poirot Amerikába, holott egy »Poirot New Yorkban« remekül eladható lett volna. De két nap után elvérzett volna abban a közegben, ahol nincs az az osztályszerkezet, ami szavatolta volna ezeket a zárt szituációkat. Emellett rögtön szembetalálta volna magát az amerikai alvilággal, amivel szemben az ő szürkeállománya nem sokat ért volna. Poirot az emberi mozgatórugókból dolgozott, kvázi pszichológusként. Abból indult ki, amit meg tudott figyelni, és erre nem lett volna módja se például egy sötét chicagói lebujban a szesztilalom idején, nemhogy a bronxi utcákon.”
Zseni a káoszban
Még a kísérleti filmest is meglepte kutatásai során, hogy az írónő mennyire nem volt módszeres, épp ellenkezőleg, kész káosz volt az összes jegyzete. „Nyilván őt Poirot-val és Miss Marple-lel azonosítjuk, akik precíz, rendszerető személyiségek. De a túlzott rend megöli a kreativitást. Ilyen értelemben egy kollázsfilm és általában a kollázs mint műfaj leképezi a kreativitás működését, mert ellentétes vagy egymástó távol eső dolgokat tesz egymás mellé. Így működik az emberi agy is, amikor brainstormingolunk, és akár többen együtt is az ötleteinket kollázsoljuk össze. Valószínűleg Christie is így működött, eszébe jutott egy motívum, akár a bűntett egy aprósága, és azt bontotta ki. A titokzatos stylesi eseten érződik már ez a fifikásság, de ez még egy konzervatívabb darab, míg a Poirot karácsonyában vagy Az ellopott gyilkosságban (Hallowe'en Party) már eszméletlen ötletek vannak összekombinálva. A leghíresebb regényei, a Gyilkosság az Orient expresszen vagy a Halál a Níluson nemcsak az egzotikus helyszínek miatt népszerűek, hanem mert ezekben vannak a legextrémebb bűnesetek, amiken érződik, hogy olyan konstrukciót akart kitalálni, amit előtte soha senki nem írt meg még, de ezeket inkább nem spoilerezném el.”
Nosztalgiahullám és eszképizmus
A mozikban jelenleg a legnézettebb film a Top Gun, a slágerlistákat Kate Bush vezeti, az USA megint hidegháborúban áll az oroszokkal – ha még Bobby Ewing is kilép a zuhanyzóból, joggal gondolhatjuk, hogy átaludtuk az utóbbi negyven évet. A nosztalgiázás nyújtotta biztonságérzetre talán sosem volt még ekkora igény a világban, mint most. „Magamon is érzem ezt, Poirot-filmet csinálni, ráadásul kilencvenéves filmekből kollázsolva, a legnagyobb eszképizmus. Az a jó ezekben az »őskori« filmekben, hogy már nem ismertek, nincs meg annak a veszélye, hogy ha egy néző felismer egy részletet, az elviszi a figyelmét a montázs játékáról. Egy-két kivétel van, ha meglátod Charlie Chaplint vagy Buster Keatont, őket persze tudod mihez kötni, de a filmek kilencven százalékát még egy filmszakos bölcsész se ismerné fel. A mai kor nagy pozitívuma, hogy a filmtörténet 70 százaléka fent van az interneten. Ezeknél jól működik az újrahasznosítás, aminek része a tartalom kisajátítása, új jelentéssel felruházása, mert nem tapad hozzájuk plusztudás. Ha meglátsz a kollázsban egy nőt, csak egy nő lesz, akit Mácsai a narráció révén felruház egy szereppel. A kontextus, a filmtörténeti asszociáció idővel persze minden film mögül eltűnik. Száz év múlva, ha lesznek még emberek, a jelenkori sztárok nagy része is el fog felejtődni, ahogyan a harmincas évekbeli hollywoodi színészek 90 százalékára sem emlékszünk már. Pedig ők olyan sztárok voltak akkoriban, mint ma Bruce Willis, Tom Cruise vagy Ryan Gosling. Nem is kell annyira visszamenni az időben, a hallgatóimnak már olyan a Mátrix, mint nekem annak idején az Indiana Jones, egy boomer sztori” – meséli a rendező, aki a PTE Filmtudományi Tanszékének oktatója.A popkultúra mindig a jelenben van, magyarázza, és ehhez képest minden régebbi elfelejtődik, átkerül egy másik fiókba, és egyre hátrébb az egyre régebbi fiókokba. A mai kulturális tér éppen az óriási elérhetőség miatt iszonyatosan túltelített, ebben a zsizsegésben gyorsabb is ez a folyamat, különösen, mikor naponta kerül fel hatalmas mennyiségű új tartalom minden streamingoldalra. „Van ennek pozitívuma is, például hogy az internetre kikerülő filmek már ugyanabban az elbírálásban részesülnek, mint a moziban bemutatottak, holott tíz évvel ezelőtt még előbbi volt a gagyi, a Zs kategória szinonimája. Aztán a Covid alatt egyenrangú platform lett. Most még vetítem a filmem a hazai mozikban – ingyenes forgalmazásban –, aztán elmegy egy nemzetközi fesztiválkörre, utána pedig feltöltöm a YouTube-ra, és ott lehet egy másodvirágzása” – mondja a rendező. És hogy szerinte veszélyben van-e a mozi a streaming nyújtotta bőséggel és kényelemmel szemben? „A filmkultúra halálvárása a húszas évek óta tart, mikor bejött a hangosfilm, aztán az ötvenes években a tévé, és elkezdték otthon nézni a filmeket az emberek, ami katasztrofális volt, de nem végzetes. A nyolcvanas évek elején megjelent a VHS, a stúdióvezetők pánikba estek, hogy mindenki felveszi a filmeket és nem lesz több néző – azzal nem számoltak, hogy a VHS-sel ötször annyi pénzt kaszálnak, mint a jegyeladással. Aztán jött az internet, a torrent, és most a streaming. Csakhogy a mozinak, még ha ez egy kertmozi, lakásmozi vagy csak egy szatócsbolt, ahová berakok egy vetítőgépet és elé rakok négy széket, és akkor az már egy mozi, van egy nagy varázsa. Az a rituálé, hogy sötétben, emberekkel közösen nézzük ugyanazt a dolgot, és csendben, közösen reagálunk. Ez szerintem nem fog teljesen eltűnni, akkor sem, ha már csak három mozi lesz a városban, és mindegyik filmmúzeum.”
