;

színház;Avignoni Színházi Fesztivál;

- Tűzijáték az álomban

Az Abban a kertben, amit szerettünk című két szereplős előadásban Avignon-ban madárhangokat utánoznak, énekelnek és zenélnek másfél órán át.

Ahogyan a színházban, úgy az életben sem engedheti meg magának a néző, hogy mindennap győztesen távozzon. Léteznek gondolati iskolák, amelyek szerint érdemes a dolgokat anélkül szemlélni, hogy kitérnénk vagy meghátrálnánk előlük.

Amikor az élmény nem ragad magával, akkor minimum két választásunk azért mindig van. Az egyik, hogy távozunk. A másik pedig, hogy gondolatban hátrébb lépünk kettőt és elkezdünk ránézni a szituációra. 

Amikor egy színházi előadás rendezője saját előadásának egyik főszereplője is egyben, könnyen - ahogyan az életben is- a saját maga hatása alá kerülhet. A színházban erre azt mondjuk: nem jött át a rivaldán. Értsd: hiába érzett sokat, gondolt nagyokat az alkotó, az mégsem érintett meg engem, nézőt.  

Mert nehéz egyszerre teljes szívvel-lélekkel benne lenni egy helyzetben, és külső szemlélőként a nagy egész üzenetének átvitelén dolgozni a színházban.

Mondhatni lehetetlen.

És még akkor sem egyszerű ez az alkotási folyamat során többször kötelező eltávolodás és ránézés a készülő előadás jó irányára, ha valaki „csak” rendezője a darabnak. Mert még ebben a helyzetben is sokszor előfordul, hogy „belenézi” magát, és a két történet: a szeme elött alakuló, és a fejében zajló egyre inkább távolodik egymástól.

 

Franciaország nagy nemzeti ünnepének estéjén, július 14-én, a Dans ce jardin qu’on aimait (Abban a kertben, amit szerettünk) a fesztivál hivatalos programja keretében létrejött egyik előadását nézve jutottam idáig gondolataimban, és döntöttem úgy, hogy a hátralépést választom, és igyekszem megérteni miért nem érint meg, amit látok.

Pedig az alap téma, Pascal Quignard írása, kifejezetten izgalmasnak ígérkezett.

Őt egy, a 19.század második felében élt amerikai lelkész (és ornitológus, és zenész) munkája ihlette meg, aki egy évszázaddal Olivier Messiaen előtt lelkiismeretesen jegyezte fel a kertjében élő madarak énekét, de "a csapból a félig teli vödörbe csöpögő vízét is -", vagy a fogasról lelógó ruhák kavargását a huzatban. Számára a világ minden hangja zene volt, és egy hosszú, éveken át szerkesztett könyvbe kottázta le megfigyeléseit. Fiatal felsége lányuk születésekor halt meg, és férje az iránta érzett szeretettől vezérelve zárkózott be a kertbe, amit a nő annyira szeretett. Mikor lánya elérte azt az életkort, mint amennyi a felesége volt halálakor, elüldözte őt. Lánya, Rosemund hosszú utat tesz meg, mire ismét visszatér, és öregedő apja kutatótársa lesz annak haláláig.

Az előadást két színész játssza: az adaptációt és a rendezést is jegyző Marie Vialle, és Yann Boudaud az apa szerepében.

Komoly, nagy tehetségű művészek ők, és mindenképpen tiszteletreméltó teljesítmény ilyen nagy mennyiségű szöveget megtanulni és előadni, madárhangokat utánozni, énekelni és zenélni másfél órán át. Mégis számomra az előadás nem volt több egy felmondott regénynél. Bár még csak ez sem lenne gond, mert a regények pont tudnak olyan szuggesztív erővel sodorni bennünket, hogy a belső imaginációnk mentén bármerre elutazhatunk a segítségükkel. Azonban érezhető volt az, amire már korábban is utaltam, ritkán lehet egyszerre benne is lenni egy helyzetben, meg kívülről is szemlélni azt.

Az egyébként jó alapanyagból éppen az eljátszható helyzeteket és konfliktusokat nem bányászták ki, csak finoman érintették őket párhuzamos monológjaik lassú, egyenletes, álmosító hömpölygésében. Viszont valljuk be, a konfliktusok (majd megoldásaik) a történetmesélés legősibb mozgatórugói, amik akár öntudatlanul bár, de ott vannak nézői vágyaink legmélyén! Hiszen minket nézőket mindig az érdekel, amikor egy külső, avagy belső konfliktust a szemünk láttára akarnak megoldani, próbálkoznak a szereplők így, meg úgy céljaik, vágyaik beteljesítése érdekében, de sehogyan sem jutnak dűlőre, aztán persze, valamilyen áldozat meghozatala révén (lásd pl. ’deus ex machina’) révbe ér a történetük. 

A hivatalos program ezen előadásában ez nem jött át.

 

Majd egyszer csak váratlanul belerobbant az idillinek álmodott kertjük csöndjébe a július 14-i ünnepi tűzijáték.

Nem néztem, meddig tartott, de biztosan nem volt 31 perc sem(!). 10-15 durranásnál több nem nagyon lehetett.

A játszók, mintegy álomból ébredve lendületet kaptak, és komoly lélekjelenléttel játszották bele előadásukba a tűzijáték robaját.

Még kettőt léptem hátra gondolatban és fel kellett ismernem, hogy itt Avignonban még a hivatalos programban is kijár az esélyek egyenlő megélésének a lehetősége.

A színház pedig visszaveszi, ami kijár neki.

Infó:

Abban a kertben, amit szerettünk ( Dans ce jardin qu’on aimait)

Rendező Marie Vialle

Színházi Fesztivál, Avignon

Kirill Szerebrennyikov, első orosz rendezőként, egy monumentális, zenével és tánccal átszőtt költeménnyel nyitotta meg a 76. Avignoni Fesztivált. Az előadást elhunyt nagy előd, Peter Brook emlékének ajánlotta.