Nem tudunk elindulni. Illetve valahogy mindig elindulunk, csak épp nem akkor és nem úgy, ahogy terveztük. Ha eltervezzük, hogy másnap korán, úgy hét körül már autóban leszünk, akkor a kilenc óra igen jó eredménynek számít, de inkább tízre vennék mérget. Legutóbb a saját rekordunkat is megdöntöttük, a péntek esti indulásból vasárnap kora délutáni érkezés lett, pedig nem a bolygó másik felére utaztunk, és nem biciklivel tettük meg a Bécs–Szekszárd útvonalat. Előbb a gyerek lázasodott be, aztán a nejem döntött úgy, hogy mégsem hagyhatjuk piszkosan itt a lakást, ami persze nem jelenti azt, hogy visszatéréskor nem kell majd újra kitakarítani, hiszen a por és a mocsok bezzeg nem nyaral, hanem rakódik ártatlanul. Aztán én lettem morcos, amelynek következményeit csak hosszas diplomáciai munkával lehetett elsikálni, és akkor még nem beszéltünk a macska hasmenéséről, mert elfelejtettük megvenni a megszokott tápját. Ha filmeznénk, már elég népszerű szitkom lenne belőle, csak mi nem tudunk rajta nevetni.
Nálunk még a látszólag biztos is tele van kreatív bizonytalanságokkal. Külső szemlélő számára már úgy tűnik, hogy minden kész a starthoz, már a NASA is megadta az engedélyt, de ekkor valakinek még vissza kell szaladnia a vécére, és akkor jó, ha még egyszer ellenőrizzük, hogy minden ablak zárva, és tényleg betettük-e a napszemüveg tokját is. Az szinte már díjazni való, hogy amikor már rálépnénk a gázra, a nejemnek eszébe jut, hogy a címet gondosan a szürke noteszába írta fel, ami viszont nincs az utastéri hátizsákban, hanem szintúgy gondosan a túrázásra szánt hátizsákba pakolta, ami persze a csomagok legalján van, mert arra lesz szükség legkésőbb, hogy végül egy semleges zsákból kerüljön elő, amit tartaléknak szánt, ha a másik kettővel történne valami.
Ne tévedjünk, ehhez kötélidegek kellenek. Az enyémek már vastagodnak, mert időközben, röpke hét év alatt rájöttem, hogy mindenféle sürgetés vagy reklamálás exponenciálisan növeli a késedelmet, hiszen dühösen még nehezebb készülődni. Abban a nejemnek persze igaza van, hogy a csúszás fő okait ott kell keresni, hogy a munka oroszlánrészét ő végzi, ő rak rendet és ő pakol, miközben távvezérléssel irányítja a gyereket és terelget engem, aki többnyire a gondolkodást mellőző serpa szerepét viszem, így próbálok kívül kerülni a káoszon, Duska és a macska pedig az istenek közönyével szemlélik mindezt, időnként közbe-közbeavatkozva.
Engem elvileg nem így neveltek. Apám gyűlölte a késést, a kolozsvári nagyapám meg óvatos volt. A tíz-húszas szatmári gyorshoz kilenckor kellett elindulni, hiába volt szűk húsz percre az állomás. Mert mi van, ha ledobja a csápjait a négyes troli, ha áramszünet van, ha nem a megszokott úton megy, ha hirtelen lezárják a várost, ha otthon hagyjuk a jegyeket (mint ahogy néha megesett). Az esetek zömében minden simán ment, így aztán bő órát ácsorogtunk az állomáson, a vonat ugyanis borítékolhatóan késett. A szocialista időkben az állomásokat még messze nem arra tervezték, hogy kellemesen el lehessen tölteni falaik közt a felesleges perceket, inkább csak arra, hogy legyen hova beállni, ha esik az eső. A váróterem savanykás szagkompozíciói úgy keveredtek a légtérben, akár egy orosz nagyregény jelentésrétegei. Ekkor, ácsorgás közben fogadtam meg, hogy én felnőttként az utolsó percekben érek majd ki a pályaudvarra. Inkább késsem le a járatot, minthogy unatkozzak. (Érdekes, hogy az utazási láz miatt sosem tudtam igazán felszabadultan olvasni reptereken, megállókban.) És hol volt még akkor a bécsi állomás élménye, amely inkább bevásárlóközpontra hasonlít, amelybe passzióból vezettek vágányokat.
Apám készülődés tekintetében vasfegyelmet tartott, tán még a másodperceket is számolta. Nála fél percnyi csúszás felért egy elvesztett világháborúval. Mariska, ne vakarózz, szólt oda anyámnak, ha úgy látta, hogy túlzottan elhúzódik a sminkelés, a frizura egyengetése. Velünk már kétszer kapott volna gutaütést a szívinfarktuson felül, vagy nem ugyanazon a napon indultunk volna. Inkább kóválygott volna idegenben (legendásan rosszul tájékozódott), mintsem a ház előtt szívja el vagy egye meg a doboz cigarettát. Mi mások vagyunk. Az én hozott fegyelmem feloldódott a nejem világérzékelésében, amelyben minden képlékeny, főleg az idő. Annak nálunk nem vasfoga van, hanem puha és lágy, s tán másfél mázsa. S ebben a süppedős világban kicsit minden mást jelent. Amikor a nejem azt mondja, hogy már zárja az ajtót, akkor az azt jelenti, hogy Dusi zoknijai közt válogat. Amikor azt mondja, hogy most hajt fel az autópályára, az meg azt, hogy kihajtott a garázsból. Két nyelv, két idő – még mondja valaki, hogy a multiverzum sci-fibe illő fogalom.
A megérkezés persze mindig ott vár ránk az út végén. Kicsit mindig másként. Apámék utazása többnyire a megérkezéssel kezdődött, nálunk az már rég a közepe. Őket az új tájak varázsolták el, minket a saját konyhánk is meg tud lepni az utolsó pillanatban. Ők meg lennének győződve arról, hogy mindig lemaradunk valamiről, mi meg tudjuk, hogy az élet(ünk) ilyen. Nem lehet sem késleltetni, sem megelőzni.
