„Ha ebben az országban el akarsz valamit intézni, akkor legyél intéző egy focicsapatnál” – hangzik el a regény egyik szereplője szájából. Ezzel nagyjából be is lőttük a colour localt. Ez az az ország, ahol az emberek többsége a saját anyanyelvén sem tud rendesen – így egy másik kritikus hang –, pláne nem idegen nyelveken megszólalni. Időt tekintve pedig a Kádár-korszakban járunk – a belügyisek szerint még túl közel ’56-hoz –, ’72-ben, a március 15-i „galeris, nemzeti dalos” demonstráció szétverése után, de még a nyári müncheni olimpiai játékok előtt. És nagy az izgalom, hiszen hamarosan fellép a Kisstadionban a világhírű angol Free zenekar! (’72. június 29.)
Mátyás Győző (1954–2021) posztumusz megjelent szociokrimijében Zsarnóth Attila fiatal rendőr főhadnagy nevelőintézetből megszökött és eltűnt lányok után folytat nyomozást a kommunizmust megcélzó szocialista (szovjet/gyarmat) diktatúrában. Ugyanakkor nem kevésbé kíváncsi köztörvényesként éppen börtönbüntetését töltő apja halálának körülményeire is, aki a hivatalos jelentések szerint szívelégtelenségben hunyt el, annyira megijedt 1956-ban az ellenforradalmárok betörésétől a zárkájában. S aminek következményeként Zsarnóth maga is intézetben volt kénytelen felnőni. Ennek köszönhető rendőri munkájának nagyfokú hatékonysága, hiszen „anyanyelvi” szinten ismeri azt a nyelvet, gondolkodásmódot, amit a bűnöző- és prostikeltetőkből kikerülő intézetisek, javítósok elsajátítottak kényszerű neveltetésük során. A lányok fellelhetősége persze a korszakot ismerő olvasó számára nem egy nagy talány, ahogy az sem, hogy a két nyomozati felderítés szálai egy idő után összeérnek. A regény erénye leginkább a világunk újrateremtésében mutatkozik meg, amit Zsarnóth terepszemléi, nyomozása mellett egy női szereplő, a külkeres Kohut Melinda perspektívája és életmódjának részletezése (az időszak fojtott erotikájának felidézésével) segít elő: milyen is volt az élet Magyarországon a ’70-es évek legelején? Milyenek voltak a kulisszák, mi zajlott mögöttük, hogyan is éltek, mit gondol(hat)tak akkor az emberek – mi, a szüleink, a nagyszüleink?
Miközben a főhadnagyot az ideológiák, a politika vagy az ellenkultúra megnyilvánulásai hidegen hagyják, a foci annál inkább a vonzáskörében tartja, s minő meglepetés (lásd a fenti idézetet), a bűnügyek megoldásában is nagy segítségére lesz a rendfenntartó szerv sportküldetése. Ám az üdvözüléshez vezető út a ’70-es évek miliőjének, nyelvhasználatának felidézésével van kikövetve. Pult alól árusított Titó-kritikus Gyilasz-könyv, 17. számú vendéglátóipari egységek, épülő dobozlakótelepek, valutázó szállodai portás, divatos Csurka-dráma, Bergendy- és Omega-koncert, besúgók, március 15-i Petőfi-szobros „miniforradalmak”, vállalati párttitkárok, „kétfrontos sarc”, harmadik utas értelmiségi (járhatatlan) viccek, NSZK–NDK, Fiat 500-as, dollárbolt stb. stb. – ezt az államszocializmusi korszakot legutóbb szintén krimik, Cserháti Éva regényei (Szabadulószoba, Zarándoklat a halálba) tették tárgyukká.
A regény elbeszélői sodrása érdekes mód az utolsó ötven oldalon „megugrik”, felgyorsul, s a korábbiaktól némileg elütve mintha vázlatosabb is lenne. Erős a gyanúm, hogy nem feltétlenül a zsáner belső logikáját véve alapul – talán mindez „ráérősebb” lenne, ha a szerzőnek több idő adatik az életből az alkotómunkára. Ám azért nagy hiányérzetről nem beszélhetünk, minden szál elvarrásra kerül, nem fércelve, még ha nagy öltésekkel is.
A krimiben Zsarnóth Truman Capote Hidegvérrel című könyvét olvassa, respaktáló odaadással, de a Szökevények a magyar detektívtörténetek kortárs kínálatában is megállja a helyét Kondor Vilmos, Cserháti Éva és Kolozsi László regényei mellett. (Helikon Kiadó, 2022. 258 o.)
