Hová tűntek az életünkből a görög és a római gyökerekkel rendelkező hosszú színházi előadások, amikor az ember valóban egy olyan élő eseménysor nézőjévé válik egy olyan idő-egységben, amiképp az akár az életben is megtörténhetne?
Vannak baráti körök, akik egyben nézik végig a Gyűrűk Urát, vagy a Star Wars-t, miért esik nehezünkre hát többedmagunkkal elmenni egy rituálisnak számító előadást végig élvezni? Talán a kitartó és szellemi igényüket szinte vallásszerűen felfogó Wagner-imádókon kívül nincs is említésre méltó színházi zarándoklatokra igény? Amikor vallások zarándok helyei több tízezreket vonzanak, hogyan tűnhetett el az életünkből a nagy színházi ünnepek, révületek lelki igénye?
Hiszen a már említett görögök hosszú előadásokat ültek végig, melyek több napig is eltartottak - persze szünetekkel és lakomákkal megtűzdelve. Közben másról sem folyt a szó mindenfelé, mint az előadásokról. A színház misztikuma napi beszédtémává vált.
Alighanem ezt az ünnepélyt akarja Peter Brook 1985-ös Mahabharatája óta visszalopni életünkbe az Avignoni Fesztivál maratoni előadásaival.
De miről is képes szólni egy ilyen hosszú előadás? Hát nem másról, mind a Le nid de cendres (A hamvak fészke) előadás esetében is: a mítoszaink látszólagos eltűnéséről, és arról, hogy azok búvópatakként mégiscsak ott vannak minden mai történetünk mélyén.
Az előadás egy ketté szakadt világ történetét meséli el, ami úgy vált el egymástól, mint ahogyan egy félbevágott alma két fele – a magjánál metszik át. Az első nagyon is hasonlít a mi világunkra. Itt él egy pár, középosztálybeli kisemberek, akiknek életét egy óriási forradalom söpri el, éppen mikor gyermekük születik. A fellázadt nép felgyújtja és porig égeti a világot. Menekülni kényszerülnek a lángokon keresztül. Erejük végén, hogy esélyt adjanak neki a túlélésre, egy vándorszínész csapat lakókocsija elé teszik le kisfiúkat, és sorsára hagyják. A világégést kevesen élik túl. De a gyermeket befogadó színészek igen (!), és így Gabriel köztük nő fel egy eltűnt világ hamvain.
A meghasadt világ másik fele a történetek háborítatlan mesebeli királysága, ahol a királynő súlyosan megbetegszik. Ekkor férje, a király, álmot lát egy horizonton túli másik világból érkező fiatalemberről, akinek az eljövetele meggyógyíthatja a királynőt. A lányuk, Anna, dajkája és női legénysége kíséretében elindul hát a tengeren keresztül, hogy megtalálja a fiatalembert, Gabrielt, az elhamvadt világ közepén, és megmentse édesanyját a királynőt.
Gabriel, aki álmaiban már látta a hercegnőt, maga is útra kel, hajtja a vágya, végzete, hogy egyesülhessen azzal a féllel, aki neki rendeltetett.
Mert Anna és Gábriel ismeretlenül is szeretik egymást, összetartoznak öröktől fogva.
A szerző-rendező csapata hét éve építi aprólékos munkával, több stáción át előadását, ahol a számok magukért beszélnek: 13 óra, 6 szünet, 17 színész, 60 eljátszott figura, 200 jelmez.
A pályáját Ariane Mnouchkine színházában kezdő John Arnold-on, a társulat „apa figuráján kívül, Simon Falguières minden fiatal színésze volt színművészetis iskolatársa is egyben: mindannyian a Court Florent színésziskolából indultak, és utuk azóta lényegében együtt halad. De többek is ők, mint színészek, alkotó és játszótársak, aki egymás legkisebb rezdülését is értik.
Darabjukat kisebb etapokból rakták össze világvégi próbahelyükön, egy régi vidéki fonalüzemben. A csillagos éghez, és kis ácsolt kerti színpadjukhoz szokott játékuknak szüksége volt arra, hogy visszatérvén a színház zárt belső terébe, megőrizhessenek valamit a mindenség szabadságából.
Emmanuel Clolus díszlettervező nyitott tere, és végtelen számú variációs lehetőséget rejtő mobil, asszociatív díszlete szabad utat nyit a képzeletnek, ahol egy szék lehet fa, és sziklatető is, és még a villanyégőnek is ezer arca, értelmezése van.
Abban, hogy a térváltozások ennyire flottul, és szinte észrevétlenül beúszva tudjanak végbemenni a 13 óra alatt, a hátsó színpadi közreműködőknek is óriási szerepük van. Nem csoda tehát, ha a jól megérdemelt tapsrendben (éjfélkor!) a díszítő-kellékes társak is egyenértékű felekként hajolnak meg a játszókkal.
Saját művészi Odüsszeiája végén, Simon Falguières hajója is révbe ér az Avignoni Fesztiválon. Óriási utat tett meg térben és időben egyaránt, hűen a nagy orosz színházalkotó mester Meyerhold szavaihoz: „Küldetésünk elvinni közönségünket a csodák országába, és útközben szórakoztatni őket káprázatos technikájával.”
És mi, lenyűgözött közönsége, vele hajózunk színházának költői vizein, sokat nevetünk, sírunk is nem keveset, és boldogan csodálkozunk rá gigászi meséjének szövésében számtalan jól ismert történet szálra, figurára, mint Oidipusz, a Lüszisztraték, Shakespeare és Molière számos figurája, gyermekkorunk tündérmeséinek szereplői, Platón Vacsorája, vagy Michael Ende Végtelen történetének Kislány Királynője a toronyban és Semmije. Mint hullámok taraja a tengeren úgy tűnnek fel, majd oltódnak ki, és érkeznek ezek megint. Akinek ismerősek: örül, hogy láthatja őket, és jót kuncog magában. Akinek nem: azt újdonságuk varázsolja el.
Simon Falguière pedig szemünk láttára vall szerelmet az örök idők óta köztünk horgonyzó hajónak, a SZÍNHÁZNAK, amelyik gondoskodik arról, hogy történeteink, melyek egyidősek világunkkal átjussanak egyik korból a másikba, és őrizzék hitünket, de legfőképpen az emberségünket.
És erre ma nagyobb szükség mutatkozik, mint valaha.
Előadása után fáradt-boldogan lépünk ki a kabócáktól zúgó avignoni éjszakába, és tudjuk ismét hinni, hogy lángoló világunk hamvaiból lesz még újjászületés.
Bárcsak itt lenne már.
