Nem minden változás, újítás jó. Vannak olyan törvényszerűségek, amelyeket nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, a politikában – amely sok-sok ember életére van döntő hatással – ez különösen igaz.
Az utóbbi pár évtizedben kifejezetten menő, újszerű dolognak hatott több európai pártban, hogy az addigi egyszemélyes elnökségekből csináltak kétszemélyes elnökségeket, vagyis társelnökségeket. A tipikus megoldás egy férfi és egy női társelnöki poszt létesítése lett ezekben a pártokban. Elsőre ránézésre ez kifejezetten jól mutatott: az adott szervezet ezzel is jelét adja, mennyire fontosnak tartja a női egyenjogúságot. Mint minden újszerű, vakmerő megoldás, ez is alkalmas volt a sajtó figyelmének felkeltésére.
Csakhogy az a szervezet, amelyet ketten vezetnek egyszerre, valójában nincs vezetve.
Az egyszemélyes vezetői modell – vagyis egy pártelnök – önmagában nem csodaszer, számos pártelnököt látott már a politikatörténet csúfosan megbukni. Ám a felelősségi viszonyok – hacsak nincs elszúrva a szervezeti szabályzat – viszonylag egyértelműek, a párt elnöke nem pusztán egy személyben élvezi a rá ruházott hatalmat, de egy személyben vállalja a politikai-anyagi felelősséget a közössége sikeréért. Előfordulhat, hogy a szabályzat túl kevés vagy éppenséggel túl nagy hatalmat ad a pártelnöknek, ám kifelé – a választópolgárok felé – tisztázott, ki vezeti a szervezetet, és ez nagy előny.
Ezzel szemben a két személyből álló legfelső vezetési szint azt jelenti, hogy a hatalmi felelősség és lehetőség már eleve ketté van osztva. A közvélemény figyelme is megosztott, kevésbé azonosítható számára, valójában ki is vezeti a pártot – úgy is mondhatnánk, két politikus nevét hosszabb ideig tart megtanulni, mint egyét. Emellett az ember igencsak gyarló lény tud lenni, ha hatalom és pénz kerül a kezébe. Két társelnök esetében azonnal felmerül a kettejük közötti rivalizálás lehetősége. Már a hatáskörök elosztásánál komoly kérdőjel, ki kapja a nagyobb hatalmat és befolyást, a pénzek feletti rendelkezési jogot.
További kérdés, hogy a köztük lévő hatásköri viták esetén akad-e olyan párton belüli testület vagy személy, aki eldöntheti a kettejük közötti vitákat. Amennyiben a két személy nem tud harmonikusan együtt dolgozni, vagy egyszerűen csak megerősödik bennük a hatalomvágy, akkor a másik meggyengítésére törekszenek, például úgy, hogy a párton belüli klikkeket igyekszenek magukhoz édesgetni és azokat a másik társelnök ellen felhasználni. A két vezető ellentéte átgyűrűzik a párt szerveire, rosszabb esetben leszivárog a helyi szervezetek szintjére, és a két társelnök közötti ellentét egyre inkább lebénítja a pártot. A szervezet válságba kerül, erről már a sajtó is tudomást szerez, és a párt tekintélye ezáltal jelentősen leromlik a választóközönség szemében. Elvégre ha egy párt vezetése a saját soraiban sem tud rendet tenni, hogy tudna egy egész országot vezetni?
A nemzetközi porond igazán sikeres vezetői – vagyis akik egy ország vezetését meg tudják szerezni kormányfőként vagy köztársasági elnökként – nem hajlandók kipróbálni pártjukban a társelnöki rendszert. Margaret Thatcher, Helmut Kohl határozott kézzel irányították pártjukat, és eszükbe sem jutott a pártelnöki posztot megosztani másokkal. De a „harmadik út” progresszióját képviselő, az internetes korszak kezdetét megjelenítő Tony Blair sem kívánta a pártja vezetését kettéosztani, volt gondja a miniszterelnöki posztjára folyamatosan áhítozó Gordon Brownnal enélkül is épp elég. Magyar példa is akad: Gyurcsány Ferenc sem miniszterelnök korában az MSZP-ben, sem a DK elnökeként nem vágott bele a társelnöki poszt létesítésébe.
Okkal. Ma már látszik, hogy a társelnöki poszttal ellátott pártok nem igazán sikeresek. A német Zöldek számítanak valamelyest kivételnek, de kormányfői (kancellári) tisztségig még sosem jutottak el. A szélsőjobboldali AfD válságát pedig többek között a társelnökök folyamatos rivalizálása idézte elő.
A magyar példák meg kifejezetten elrémisztőek, mert a társelnökséggel vezetett pártok – az LMP, az MSZP, a Párbeszéd – egytől-egyig kis erőt képviselnek. Az MSZP még csak pár éve kezdte kipróbálni a társelnöki rendszert, a másik két párt valamivel régebben, de egyiknek sem segített érdemben. Egyre volt csak jó, hogy az érintettek eggyel több vezető pozíciót tudtak adni a pártelit tagjainak. A magyar közvélemény jelentős része vélhetően nem is érti, mire jó az egész, mert a határozott, egyszemélyi vezetőhöz, Orbán Viktorhoz van szokva. Akinek persze soha nem jutott eszébe kipróbálni a társelnöki rendszert – és nem pusztán hataloméhségből. Magyarországon akinek van sütnivalója, eleve bele sem fogott ebbe a kísérletbe.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.