Welcome to the Hotel California… Legutóbb a sarki boltban lopakodott a fülembe az ismert dallam, úgy ragadt meg benne kiűzhetetlenül. A rádióból szólt, még föl is hangosították, míg a soromra vártam a kasszánál. Örökzöld sláger az Eagles dala, tömény nosztalgia, egy darabka huszadik századi aranykor. Méltán klasszikus – ám azt éppenséggel nem mondhatni róla, hogy összetéveszthetetlen.
Aki hallotta a Jethro Tull egyik korai dalát (We Used to Know, 1969), az tudja, milyen feltűnő a hasonlóság a kettő között, egészen a refrénig. Gyanús az egybeesés, mert a brit banda már játszotta ezt a nótát 1972-es amerikai turnéján – és ott éppen az Eagles volt az előzenekara. Magyarán a Sasok minden este hallották, mielőtt megírták a maguk világsikerét (1976). Az „eredeti” szerzője, Ian Anderson szerint a tudatalattijukban tapadhatott meg a melódia.
Furcsa hangulatúak voltak a közös koncertjeik. Váltotta egymást a színpadon a két társaság, amúgy távolságot tartottak, nem találták a közös hangot. Egyfelől az amerikai vidék countrys ízlése, másrészt a zseniális különc Anderson, aki Bachot és kelta népzenét játszott fuvolán, és egyedülálló rockszimfóniát komponált (Thick as a Brick). Mindennek a tetejébe, a műfaj magányos farkasa köztudottan mellőzte a piát és a drogokat.
A Hotel California zenéjét jegyző Don Felder hallani sem akar plágiumról. Emlékei szerint Malibu Beachen fogant meg a dal: egy este fürdőnadrágosan, az óceánban gyönyörködve pengette 12 húros akusztikus gitárját, és ujjai egy ihletett pillanatban rátaláltak az akkordokra. Felder azt is felhozza, hogy csak az ominózus turné után csatlakozott az Eagleshez, tudat alatt sem befolyásolhatta a Jethro Tull dala, minthogy állítólag nem is ismerte.
Anderson évtizedek távlatából a nagyokhoz illő szerénységgel nyilatkozik a Hotel Californiáról: „Nagyon, nagyon szép dal, amit írtak. Nem érzek mást, örülök nekik. Hízelgő, hogy ráakadtak ugyanarra az akkordsorra. Nehéz olyan szekvenciát találni, amit még ne használtak volna egy csomó zeneműben.” Sőt tapasztalt zeneszerzőként még hozzáteszi, hogy a sok próbálkozás már bevált harmóniákhoz vezet el, ez „majdhogynem matematikai bizonyosság”.
Vájt fülűek alaposan összevetették a két dalt, és a nyilvánvaló hasonlóságok mellett különbségeket is találtak. Egybecsengenek az az akkordok és az énekszólam is, viszont eltér az ütem (három-, illetve négynegyedes), továbbá a szöveg hangulata; ínyenceknek készült a kettőből összekevert mashup változat is. Ami vitán fölül áll: a Hotel California telitalálat, okkal bömböltetik a sarki boltban is.
Az viszont vicces, hogy Don Henley, az Eagles dobos-énekese, a világsláger szövegírója kikelt magából, miután egy ifjú blueszenész, bizonyos Frank Ocean – már jóval az ezredforduló után – feldolgozta a dalt, és még a dalszöveget sem átallotta átkölteni. Henley odamondott, hogy ezek a mai fiatalok nem tisztelik a szerzői jogokat és a szellemi tulajdont, és „tehetségtelen pöcsnek” nevezte a kollégát. Pedig lehetne szerényebb ő is, volna mire.