Csempén hűsítettem a homlokom – mondta egy reggel Laci a szerkesztőségbe esvén, miközben határozott léptekkel kávéért indult. Mesterien mesélt: tömören, választékosan, képszerűen. Tökéletesen tudta, hol kell elkezdeni, hogyan kell befejezni. Inge, mint mindig, makulátlan fehér és frissen vasalt, legföljebb az arca gyűrött kissé. És mi, kollégák tüstént elképzeltük, ahogy ez a magas, jóképű férfiú, kifinomult ízlésű irodalmár zárórakor valamelyik belbudai borozó piszoárjánál keresi az egyensúlyát, forró fejjel a csempézett falnak támaszkodva.
Schreiber László (1959–2016), nomen est omen, írói őstehetség volt. Egyetlen kötete hírlapi tárcanovellák gyűjteménye (Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady, Cartaphilus Kiadó, 2002). Búvady alteregó: „Iskoláit és szerelmeit többnyire félbehagyta. Tizenkét éves korában türelmetlenül akart egy nőt. Magyar szövegekkel bajmolódik: olvas, ír. (– Angyalom, ez így nem mehet tovább – hajolt hozzá Búvady, félretolva három-négy mellet. A kopasz őrangyal kivette a szájából a szivart, és szó nélkül lefejelte Búvadyt. A földi munka, a földi munka nagyon kockázatos – gondolta Búvady, és keze fejével letörölte a vért, nehogy a hófehér angyalruhára csöpögjön.)”
Régen, ha az írógépen nem volt Í billentyű, golyóstollal húzta be a hosszú ékezeteket a papíron. Persze a nyomdászok anélkül is tudták – bizony jobban is, mint sok újságíró –, de ő elvből nem adott le hibás kéziratot. Az írás szent volt neki. Közben családi vagyont vesztett el lóversenyen, kártyán, ruletten. Vonzó nők, zavaros szerelmek, szenvedélyes szakítások örvényei között, mint Villon, őszintén bánta bűneit, gyengeségeit.
Olykor templomba ment, vagy elbujdosott Dél-Amerikába, hogy aztán újra kezdje az egészet, körtéri totózók és kocsmák vonzáskörzetében. A villamosmegállóban találkoztunk utoljára.
Azután hallottam a hírt, szoruló torokkal olvastam a 2000 irodalmi folyóirat búcsúját. „2016 februárjában gyalogolt be a Dunába. Testét talán egy évig sem találták meg. Vagyis megtalálták, de nem tudták, hogy az övé. Vagyis erről kuszaságokat lehet csak tudni, épp mint Laci életéről. Írt és újságíró volt. Jó humorú, kedélyes barát, akitől sokszor futva menekültek a barátai, nehogy kölcsönkérjen tőlük. Nem kis összegeket. Ezeket aztán feltette a piros ötösre vagy eljátszotta másutt. Hogy utána újra és újra menekülnie kelljen a hitelezői elől. (…) Schreiberlaci szenvedélye a játék volt. Ezért élt, s ebbe halt bele.”
Búvady, az utolsó budai hírlapíró Esti Kornélja mindent tud a hajnali részegségről. „Állt a nagy kék ég alatt, és figyelte magát, hogy mit érez. Érzett részegséget, érzett szabadságot. Még egy kis fáradtságot is. De szégyent nem. – Ajjaj. Öcsém facsiga – gondolta, és elindult a Fogas büfé felé, hogy megigyon valamit.” Schreiber Lászlónak a két világháború közötti kávéházakban lett volna a helye, Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Füst, Hunyady, Rejtő törzsasztalánál. Most már együtt cigarettáznak valahol fenn… Ócska közhely! A tökéletes zárómondat elsüllyedt Lacival.